Követve... I.
- Ismerjük egymást? - kérdezte a férfi és megérinette a karját.
A lány igyekezett minnél messzebb kerülni az idegentől.
- Azt nem hiszem. - felelte, majd elfordult.
- De talán mégis. - folytatta a férfi és megmarkolta a vállát. Lidya az őt fogó kézre nézett, majd a tőle tellő leglesúlytóbb tekintettel válaszolt.
- Nem. - és megpróbálta egy rántásal kiszabadítani magát. - Engedjen el. - sziszegte a fiatal nő.- vagy sikítani fogok. - tette hozzá fenyegetés képpen, de a hangja remegett, sosem élt még át ehhez hasonlót. Belül rettegett. Valahol az agya egy szegletében, egyre ködösülő emlékei között megjelent egy cikk, amelyben egy szakértő azt tanácsolja, ha valaki hasonló helyzetbe kerül, legyen határozott, ne mutasson félelmet és igyekezzen minnél hamarabb emberekkel tömött helyre jutni. A Lidya előtt elnyúló majd száz méteres folyosó teljesen üres volt, a végén egy érzékelővel ellátott két felé nyíló ajtóval amely elválasztotta a mosdó helyiségeket a bevásárló központ többi részétől. Amikor kevesebb mint 10 perccel ezelőtt belépett azon az ajtón és meglátta az üresen tátongó terepet, még hálát adott az égnek, hogy éppen ezt a kedd délutánt választotta, hogy megejtse a heti nagybevásárlást. Alig néhányan lézengtek csak a kollégiumhoz közeli szupermarketben és azok is csupa ismerős arc, akikkel egyazon kurzusra járt. Újságírást tanult. Értett a szavakhoz, de most egyetlen egy sem jött ki a torkán.
- Derek vagyok, kedves...?- nézett rá kérdőn a férfi, még midig rajta tartva a kezét. - Lidya... - felelte a lány és végre kiszabadította a karját. - Látod... már nem is vagyunk idegenek. - folytatta Derek és elvigyorodott. Afféle tenyérbemászó figura volt. Inget viselt, de a gallérja koszos volt, mintha napok óta ugyanazt viselné, a cipője kopott, de a kezén egy drága óra mutatta a másodpercek táncát. A szája bűzlött valami olcsó piától és a szemei véresek voltak. A vonásai ugyan kellemesek lettek volna, de az ápolatlanság és a körülötte lengő izzadtság szaga undorral töltötte el Lidyát. - Most hogy így megismerkedtünk... - mondta tovább, - nincs kedved esetleg egy italhoz?
- Nincs. - egyre inkább azt érezte, ez valamiféle vicc, türelem játék, talán valamelyik barátja otromba tréfája. - Figyelj Derek, nem tudom, hogy ki küldött, de mondd meg neki, hogy: Kapja be! - majd kikerülte és feltett szándéka volt, hogy ott hagyja a kellemetlenkedő alakot. A tíz lépés távolság, amely pillanatok alatt közéjük ékelődött egyre nagyobb biztonságot adott Lidy számára. Már szinte megkönnyebült, amikor a férfi felordított.
- Nem hagyhatsz csak így itt... Segítened kell nekem, hát nem érted? Eljön... Mindig eljön. De most nem csak értem... Te vagy az egyetlen, aki megállíthatja... Dushen... Hallod??? Tudom, hogy ott vagy...!!! - a hangja kezdett eltorzulni. A lány rémületében futásnak eredt, lábai olyan nehezek voltak akár az ólom, zilált, míg elérte az ajtót, amely hihetetlenül lassan nyílott ki, hogy az szinte egy örökké valóságnak tűnt. Míg a szárnyak kitárultak, Ő hátra nézett, de a félelmetes, önmagát Dereknek nevező férfit maga mögött már sehol nem látta. A szagot érezte csupán,amely a testéből áradt és ami fertő módjára lengte be a keskeny, hosszú folyosót. A rémület még nem ért véget, az ajtón kilépve, a kupolás fórum túloldalán, elfehéredő arccal a korlátot markolva, ott látta Őt újra. Rámeredő tekintetétől borsódzott a háta, ajkai hangtalanul formálták a szavakat.
- Segíts, Dushen...
FOLYTATÁS KÖVETKEZIK...
