Raguel II. Pokoli Örökös - 2. fejezet/1.

Öntudatlanságban

- Nem hiszem, hogy az lenne a megoldás, ha újra benarkóznál...- vetette ellen Lucas miután megszületett a terv, amelynek lényeges eleme a draumagras, aminek hatása alatt legutóbb elhagytam a birtokot. 

- Áruld el, akkor mégis hogyan szándékozol megtudni bármit is? - fordult oda Penelope a likánshoz. Ezúttal ketteen voltunk egy ellen. 

- Luca... - szólítottam meg. A kezemet óvatosan kicsit félszegen a vállára tettem. - Nem kell félned, biztonságban leszek. És tudod, hogy honnan tudom? Mert TE fogsz rám vigyázni! Én bízom benned, csak az a kérdés, Te bízol-e önmagadban? - a bók hallatán enyhén kipirult, de a tekintete továbbra is mogorva maradt, és összehúzott szemöldökei alatt ide-oda járó, tanácstalanságot tükröző szemei más megoldás után kutattak. 

-Ez akkor is őrültség, veszélyes... Szükségem van rád, hisz tudod... - itt megálljt parancsolt eleredni készülő nyelvének és hamar megváltoztatta mondandóját. - Úgy értem szükségünk van rád, TE VAGY AZ ŐRZŐ! - mind tudtuk, hogy nem csak erről van szó, de ismét hálás voltam azért, hogy a titok, amelyet már mindenki tudott, most ismét szótlan maradt. Az a baj a titkokkal, hogy végül mindig a felszínre törnek, akárcsak az elfojtott érzelmek, a vágy, a szerelem és a rettegés is. Ez a nap volt az, amelyiken jobb lett volna hallgatni a bosszús tekintetű jóbarátra, ez volt az az este, amikor nem kellett volna lehunynom a szemem, de végül szeptember 4.-e lett az éjjel, amely mindent megváltoztatott, amely lavinaként indított útjára ezer és ezer másik eseményt, kevés jót és sok sok rosszat. A lebukó nap és az álomfű mámora, valaki olyanná változtatott, akit nem kötnek korlátok, aki lecsupasszított önmagam, egy ösztönlény, egy vad, sötétlelkű, gonosz teremtmény. 

Részlet Lucas Gallagher naplójából:

Éreztem, hogy ez pocsék ötlet és nem csak azért, mert féltettem Raguelt. A zsigereimben sajgó emóció suttogta, minden megfeszült idegszálamnak,hogy ez förtelmes terv, amely csak balszerencsésen végződhet. Szeptember 4.-ének éjszakája a legrettentőbb és egyben legcsodálatosabb éjjel is volt eddigi életemben. Testőrként állítottak az éjjelbe átlépő Őrző szobájának ajtajába, aki édesálmokat várva magához vette a mágikus álomfüvet. Hosszú, csenddel átszőtt órákon át hallgattam nyugodt légzését a csukott ajtón át, mindvégig arról álmodozva, hogy ott fekszem mellette és átkarolom törékeny testét. Nem kéjjel gondoltam rá, csupán tiszta, mérhetetlen szerelemmel, szenvedve viszonzatlan érzéseinek súlyától. Saját álomtalan világomban, számát sem tudom, hányszor képzeltem el egybeforró ajkaink tüzét, csókjainak édes aromáját, puha fürtjeinek érintését csupasz vállaimon mikor rám hajtja kipirult arcát és kezének selymes érintését, amellyel lágyan simítja végig hevesen verdeső szívemmel együtt pulzáló mellkasomat. Szinte bizsergett a bőröm, ahogy magam elé bámulva a sötét folyosón elképzeltem, ahogy benyitok az ajtón, Ő ott áll, mindvégig rám várakozva, a karjaimba ugrik és eláraszt eddig eltitkolt érzéseivel. De nem nyitottam ajtót, fájt volna lerombolni, ezt az oly pontosan felépített, menthetetlenül romantikus tévképzetet, még így is, hogy tudtam, egyetlen szava sem igaz. Sosem fog úgy szeretni, ahogy én szeretem, neki mindig csak egy barát leszek, s ha nem akarom elveszíteni, meg kell elégednem ezzel a szereppel. Gondolataimban azonban nem szabtam határt semmilyen jövőképnek. Messze tekintettem egy valótlan családra, egy gyermekektől nyüzsgő házra, egy boldog, kiegyensúlyozott életre, amelyben én voltam a családfő és az ajtó mögött mélyen alvó nő volt, életem egyetlen értelme. Borzongatott a szégyen, amely az örömmel járt, amit Hermész elvesztése jelentett. Bármennyire is sajnáltam a megtört tekintetű Raguelt, mégis felébresztette bennem a reményt, hogy nem gyászolhat örökké és ha az idő begyógyította most még oly friss sebeit, én itt leszek hogy vigaszt nyújtsak számára. Olyan mélyen merültem el a gondolataimban, hogy elfeledkeztem feladatom miben létéről és mire az agyam reagált volna, reménytelen szerelmem szobájának ajtaja lassan kinyílott. Szembe fordultam és végig néztem az ajtóban álló nőn. A szeme nyitva volt, de a tekintete kifejezéstelen, semmibe révedő. Apró csipke alsóneműt és hozzá illő hálóinget viselt, babarózsaszín volt, amitől hamvas bőre csak még kívánatosabbá vált. Éreztem, ahogy az arcomba szökik a vér és ezzel egy időben férfiasságom is életre kelt, kezeim szinte maguktól mozdultak volna, hogy megérintsék Őt. Visszafogtam magam és csak vártam. Hosszú másodperceken át néztük egymást, amíg a minket körülvevő sötétség zavaróból, meghitté vált. Elmosolyodott, afféle hamiskás,kissé gonoszkodó bájjal, amit eddig csak néhányszor láttam rajta, legtöbbrészt, ha rosszban sántikált, vagy képtelen ötlete támadt és cinkost keresett véghezviteléhez. Nem szólt semmit, csak ugyanazzal a csábító kifejezéssel az arcán felemelte a kezét és finoman a vállán pihenő, vékony spagetti pánt alá nyúlt, eközben, akárcsak én, Ő is magát nézte, mintha tökéletességében gyönyörködne. A selyem lágyan ért a bőréhez, ahogy kibújtatta először egyik, majd a másik karját is a fénylő anyagból és a padlóra ejtette azt, majd oldalra billentette a fejét és rám nézett. Ott állt előttem, ahogy már elképzeltem, de még annál is szebb volt, így fedetlenül. Közelebb lépett, majd még közelebb, mezítelen teste már szinte hozzáért a trikómhoz. "Mit csinálsz?!" akartam kérdezni, de a torkom kiszáradt, az értelem elhagyta az elmém és szavak helyett csak valami erőtlen nyögés volt az, amely elhagyta a számat, közvetlenül az előtt, hogy lábujjhegyre állt és nyelvével megnyalta az alsó ajkamat...