Látni Őt!

 Csak néztük egymást, ahogy lassan a nap lebukott a horizont mögé és a fény és melegség helyét átvette egy hűvösebb alkonyat. Ő az este közeledtével elálmosodott, mint mindig, egy nehéz munkanap után, de engem még ébren tartott az utcáról beszűrődő zaj, az autók motorjának halk duruzsolása, a lehúzott ablakaikon át kisurranó muzsika szó, néhány arra sétáló járókelő beszélgetése és a régi fa ablakokon be-besüvítő szél hangjai. Hallgattam és néztem, Őt. Zöld szemei le és lecsukódtak, míg egyre ritkábban nyitototta ki őket, a légzése megváltozott, lassabb lett, békésebb, amint az álom hullámai elsodorták, más helyekre, idegen országokba, ahová nem tudtam követni Őt. De nem féltettem, mert nem ment messzire tőlem, karjai még mindig öleltek. Néztem és láttam. Résnyire elnyílt ajkain finoman fújta ki a levegőt, ütemesen, csiklandozva, mintha csak incselkedne. Szemöldökei meg-megrezzentek, hol fel, majd összehúzta őket, ujjai szétnyíltak, aztán ökölbe szorultak és én csak tovább néztem Őt. A zajongó kinti világ elhalkult, egyre nagyobb lett a sötétség uralta tér, pislogásaim mélyültek, arca el- eltünedezett  nehezedő szemhélyaim mögött. Mielőtt magam is átléptem volna Orpheusz az álomhozó birodalmába, még láttam egy pillanatra mosolyra húzódó ajkait. "Hát szépet álmodik!- gondoltam és lehunytam a szemem. 

Raguel II. - Pokoli Örökös 1. fejezet

• 
  
  

  Álomfű

• 
  

• 
  

• - Csak egyetlen csipetet. Ez nagyon fontos! - magyarázta Penelope. - az adagolás nagyon lényeges az olyan erős füveknél, mint ez itt. - az apró levelű, sárga virág szirmai olyan vékonyak voltak, akár egy fátyol, az illata pedig bódító volt. Az orromhoz közel tartva beszippantottam az aromáját, és tudtam, hogy ma végre aludni fogok.  

• - Köszönöm. Életmentő vagy kishúgom! - tényleg hálás voltam. Három hete, a csata napja óta szinte egyetlen szemhunyásnyit sem aludtam, karikás szemeim, sápadt, beesett arcom nem is emlékeztettek, energikus, erőtől duzzadó önmagamra. A halott testek, és a sötétségben szenvedő Hermész képe minden éjjel kísértett, ott láttam mindannyiszor, mikor behunytam a szemem. Elviselhetetlenül fájt a tudat, hogy a férfi, aki az életét adta volna értem, aki nem egyszer megmentett a haláltól, és akit örökre a szívembe zártam, egy néma, üres, és sötét pokolban szenved. Ha egyszer- egyszer mégis sikerült átlépnem az álmok mezsgyéjét, ott borzalmak fogadtak, tudtam, hogy csak a képzeletem eltorzult szüleménye, mégis fájt, ahogy a felmetszett torkú Olívia, és a holtsápadt, és gyűlölködő tekintetű Hermész mutató ujjával felém intve ordítja: Ez a Te hibád! Miattad történt! Gyenge vagy! Nem tudtál megvédeni senkit! Nem vagy méltó arra, hogy az légy, akinek gondolnak!  

Az ilyen álmok után, zihálva, könnyekkel áztatott arccal, és néha sikoltozva ébredtem. A magányossá váló reggelek, a néma éjszakák és az egyre hűvösebb, már őszbe forduló nappalok, ismét egy rémült kölyökké tettek, elveszetté, aki nem találja a helyét, sem itt, sem sehol máshol.  A nehezen kivívott, de gyenge lábakon álló béke ugyan még tartott, ám a szervezett gyűléseken a mindinkább hosszúra nyúló, sokat sejtető csendek, az elégedettlenség benyomását kelltették. Vajon megtalálom- e önmagam, és képes leszek- e bármit is tenni, amikor eljön az ideje? A kúria falai élettelennek tűntek régen látott gazdájuk nélkül, még így is, hogy Penelope és Lucas kisajátítottak maguknak egy- egy lakosztályt. A féltő, és óvatos húg szerepét betöltő Pen, az első egy hétben szinte magamra sem hagyott, mintha csak azt gondolná, bármelyik pillanatban dühöngő szörnyeteggé válhatok, vagy felmetszhetem az ereimet. Valóban mérges voltam, de ez a düh nem volt olyan erős, hogy átvegye az uralmat, és még csak olyan erős sem, hogy törjek zúzzak miatta. Csendes harag volt, afféle, jobb, ha senki nem zargat típusú, olyan, amitől magamra zártam a szobám ajtaját, s csak akkor nyitottam ki, ha nem volt más választásom. Penelope pár nap múltán megértette, hogy erőlködő gondoskodása csak ront a helyzeten, Lucas pedig egyetlen alkalmat leszámítva nem is próbált megközelíteni. A csata előtt a szabad ég alatt elkiáltott vallomásának ténye ugyan ott függött közöttünk, de én úgy tettem, mintha meg sem történt volna, Ő pedig állapotomat látva, annyiban hagyta a dolgot. Egyelőre. De végül, mindketten tudtuk, hogy elérkezik a perc, amikor már nem lehet a szőnyeg alá seperni a drámai monológ emlékét. Féltem ettől a naptól, mert én nem adhattam meg Lucasnak azt, amire vágyott, ugyanakkor mérges is voltam rá, mert ezzel kockára tette az oly tökéletes barátságunkat.  

• - Tehát, megjegyezted? - kérdezett vissza Pen, aki az elmúlt percekben a gyógyfű teaként való felhasználásának szabályait, és elkészítését magyarázta.  

• - Természetesen. - próbáltam mosolyogni. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszazökkenjek, hogy túl tegyem magam a történteken, hogy újra normális legyek, vagy legalább annak tűnjek, és ezzel megnyugtassam azokat, akiket szeretek, és viszont szeretnek, azokat, akik megmaradtak. Penelope, Serafina, Aurora, Lucas, Bernard és persze Heather és Remus, akik néhány nappal a grönlandi ütközet után, kézenfogva érkeztek a chicagoi kúriához, ők megmaradtak nekem. Nem mindenki maradt itt ugyan, de majdnem minden nap beszélünk a távozókkal. Heather és Remus ugyan elég messze kerültek és már az iker kapcsolat is megszakadt, amely Lucas és közte húzódott. Guntag kegyetlenségei megtörték Remus-t és jelenleg is gyógyuló félben van barátnőm gondoskodó karjai között. A fájdalmas emlékek, és események ellenére hetente 2x beszéltünk, ez nekem is jót tett és így azt sem felejtem el, hogy létezik Happy End, ott bújkál még az igaz szerelem, valahol... Ez reménnyel töltött el! Egymásra találásuk részben az én érdemem is, bár ezt Lucas sosem ismerné el, szerinte ugyanis, ez az egész kizárólag, neki köszönhető. Serafina és Aurora visszamentek Londonba a titkos menedékbe, amely engem is csábított és a lányok is örültek volna a társaságunknak, de engem a kötelességem ide szólított, így Pen is velem maradt. Olívia nélkül a vörös hajú ikrek kicsit elveszettnek tűntek, így amennyire időnk engedte, hetente egyszer, egy állandó kialakított portálon át, meglátogattuk húgainkat. Az ütközet óta mégis máshogy éreztem magam, és nem a hiány volt az, vagy az álmatlanság, ami megváltoztatott. Mélyen a bensőmben ott éreztem, azt a tudattalan, elhatárolt teret, amely mindeddig szunnyadt, de mikor eluralkodott rajtam a téboly és Mihalek vérének szava a felszínre tört, felébredt és most éhes vadként zizeg bennem, feszegetve határait, mindenáron megközelítve a valóságot. Sokat tanulmányoztuk ezt a jelenséget azóta, de semmire nem jutottunk, azt tudom, hogy ÉN voltam az, csak vérszomjas, kegyetlen, ármánykodó, mérhetetlenül sötét és erős. Olyan erő volt bennem, amivel, talán a Föld forgásának irányát is könnyedén megváltoztathatnám.  Csábító volt ez a hatalom, de örültem, hogy korlátok mögé rekesztettem, mert félő, ha szabadjára engedem, többé nem tudok lemondani róla. A jól ismert arcok és helyek segítettek, mégis olyan volt, mintha kettévágták volna a lelkem, eddig egy voltam, jó és rossz, mint mindenki más, most ott rejtőzött a fény az egyik sarokban és a gonoszság igyekezett egyre kisebb és kisebb helyet hagyni neki. Néha elvesztem a gondolatok hálójában, ahol minden út vége valamilyen válogatott kegyetlenséghez vezetett, mintha már az elmém is megfertőződött volna ezzel az undort keltő korral. Nem ismertem magamra. Csupán tudatos énem ereje akadályozta meg, hogy elszabaduljon a pokol. A helyes úton járni most nehezebb volt, mint valaha. A kimerültség, a kínzó tévképzetek, csak még inkább kibillentettek egyensúlyomból. Megszorítottam az álomfüvet, amely már a kezemben pihent. A ma éjjel az enyém, sem szörnyek, sem halottak kísértő képei, csak tiszta gondolatok, édesded álmok. A növény pontosan olyan hatást ért el, amilyenre vágytam. Egy ideje már felborzolt idegeim végre kisimultak, már nem aggasztott semmi, elszálltak a félelmeim, odalettek aggályaim. Akár egy vízben ringatózó falevél, oly könnyedén és szinte lebegve feküdtem az ágyamra és a mennyezetet bámultam, nem is emlékszem, mikor hunytam le a szemem, de arra igen, amit azután láttam. Egy hegy felhők fölé nyúló kövei előtt álltam, és egy hasadékot néztem meredten. A testem megfeszült, majd nőni kezdett, egyre nagyobb lettem, míg végül óriás formámmal árnyékot nem vetettem a magas sziklákra. Az átváltozás ezúttal nem volt félelmetes és a harag sem tombolt bennem, sokkal inkább elégedettséget, mámort éreztem. Velem együtt a barlang bejárata is mintha megnőtt, kiszélesedett volna és könnyedén léptem be rajta, hogy a túloldalán kincsre leljek. A következő pillanatban észrevétlenül, logikátlanul ugyan, de újra emberi alakomban tetszelegtem, és Hermész állt előttem a sötétben. Most végre megint láthattam az oly nagyon hiányzó zöld szemeket, a borostás arcot és az azt keretező fekete fürtöket, amik ugyan hosszabbak voltak a megszokottnál, de még így is szívszorítóan dögös volt.  

• - Hát eljöttél értem? - kérdezte, de mintha nem is hozzám beszélt volna, szavait csak a semmibe mormolta, szemei vakok voltak, kezei a néma ürességet markolászták.  

• - Igen, itt vagyok szerelmem. - feleltem, de nem fordult felém, még mindig nem nézett rám, süket volt, érzékeit elvették, s talán épeszétől is megfosztották. Kinyújtott kezei után kapkodtam, jelet akartam adni neki, hogy itt vagyok, csak egy érintést, hogy tudja, nincs egyedül, hogy hallom és látom, még ha Ő engem nem is. De mielőtt ujjaim elérhették volna az övéit, egy erő elhúzott tőle, messzebb és messzebb kerültem, míg mögöttem ismét nem éreztem a hideg levegő áramlását, majd az üreg bezárult az orrom előtt, hogy újra ott álljak a magas kövek lábánál. Felkavaró álom volt, de közel sem olyan rossz, mint a megszokottak. Ezt az álmot, melyet csakis Morpheusz az álmok ősi istene küldhetett nekem, jelnek vettem, mely azt üzeni, hogy kedvesem rám vár, valahol a végtelenben, és az a feladatom, hogy kiszabadítsam és haza hozzam Őt. Az ébredés, még ennél a különös álomnál is sokkolóbb volt. Szobám sejtelmes félhomálya és ágyam puhasága helyett, a csípős őszi reggel, a szabad ég alatt, a Michigan- tó partján, a kúria hátsó kertjében talált. A tagjaim átfáztak, mezítelen lábam csupa sár volt, a hajam, pedig akár egy madárfészek, tele tollakkal, falevelekkel és minden bizonnyal bogarakkal is.   

Az első benyomásom az volt, hogy valószínűleg, még mindig álmodom, még akkor is ezt hittem, amikor a felém rohanó Penelope kiabálását hallottam.  

• - Hol voltál? Mégis mi a pokol folyik itt? - olyan hangos volt, hogy sértette a fülemet, főleg, hogy szinte még magamhoz sem tértem. - Egész éjjel kerestünk, hallod?? - kiabált még mindig. A valóság akkor ért csak utol, amikor megragadta két vállamat, és erősen rázni kezdett.  

• - Héj... - kirántottam magam a szorításából, és megdörzsöltem a szemem.  

• - Hol jártál? Mondd, normális vagy? Elmész és még csak nem is szólsz? Ráadásul így? - mutatott hiányos öltözetemre, ami ebben az esetben egy Hermész fiókjából előhalászott pólót, és boxer alsót jelentett.  

• - Kérlek Pen, ne kiabálj! - csitítottam. - Fogalmam sincs, hogy mi történt, asszem kiütött a tea. Csak arra emlékszem, hogy az ágyamban fekszem, aztán volt egy fura álmom, most meg itt ébredtem. Biztos kisétáltam.  - ez volt minden, amit tudtam. Bár ebben a percben nem úgy tűnhetett, de engem is aggasztott, hogyan kerültem ide, csak még fel sem tudtam dolgozni az eseményeket.  

• - Az lehet, hogy kiütött, de hogy nem csak kisétáltál, az biztos. - az arca rémült volt. Talpra állított, az ajtó felé terelt és közben vadul pötyögött valamit a mobilján. - Írok a lányoknak, hogy meg vagy, már mindenki halálra aggódta magát, a fél világ téged keres. Azt hittem valami bajod esett. - ekkor eleredtek a könnyei.  

• - Na... - dörzsölgettem meg a vállát, míg felmentünk a lépcsőn. - Itt vagyok, kutya bajom, csak alva jártam, és a kertben aludtam, ez azért nem a világ vége.  

• - Nem a kertben voltál Anne. - az ajtón belépve, régi barátaim fogadtak. Ott volt a bestiák vezetője, Minaos, az új koven vezető és Lucas, sőt még a kezét morzsolgató Heather és a mellette kissé kényelmetlenül ácsorgó Remus is. Mindenki arcán páni félelem.  

• - Valaki elmondaná, hogy mi történt? - kérdeztem. Már látszott, hogy jóval nagyobb dolog történt, mint amiről nekem fogalmam volt. Bernard lépett hozzám és egy plédet kanyarintott a vállaimra. A takaró melegsége olyan jólesően vont körbe, hogy akár ott és akkor, mindenki szeme láttára, újra eltudtam volna aludni. Pillanatok múlva egy gőzölgő bögre tea is a kezembe került, majd a kanapéra tessékeltek. Kortyoltam egyet a forró folyadékból, kellemesen édes volt, és kellően savanyú pont, ahogy szerettem.  

• - Tegnap este, olyan tíz óra magasságában... - kezdett bele húgom. - a szobádba mentem, hogy megnézzem minden rendben van e, mert nem jöttél le vacsorázni. Akárhogy kopogtam, nem jött válasz, és szuszogást, vagy horkolást sem halottam.  

• - Én nem is horkolok. - vágtam közbe körbe tekintve, hogy mindenkiben tudatosítsam.  

• - De igen. - felelte Lucas. - Még én is hallom, a folyosó túl feléről. - épp vitába akartam szállni, amikor Penelope közbe szólt.  

• - Nem ez a lényeg. Benyitottam, és te nem voltál sehol. - azt hiszem a filmekben ilyenkor jön valamiféle drámai zene, de ez csak a rémes valóság volt. Nem volt dallamos aláfestés, pergő dobok, sikoly, csak egy hosszú lélegzetvételnyi szünet. - Azt gondoltam, talán zuhanyzol, de mivel nem folyt a víz, így oda is benyitottam. - ki sem kellett mondania, tudtam, hogy ott sem talált. - Lementem a földszintre, és felkeltettem Lucast, aki a nappaliban húzta a lóbőrt, de Ő sem látott, és miután átkutattuk a házat, az udvart, és a tavat, egy bűbájjal meghatároztam a birtokon végre hajtott utolsó varázslat mibenlétét. Kiderült, hogy nem sokkal korábban, valaki portált nyitott... - na jó, most már kezdett tényleg hátborzongató lenni ez az egész. - A legrosszabbtól tartottunk. Azt hittük, valaki elrabolt, vagy … - elharapta a mondat végét. Csak mi, akik a házban éltünk, tudtuk, hogy Penelope attól félt, hogy megszöktem és kárt akarok tenni magamban. A többiek előtt persze ezt sosem mondta volna ki, de nekem még így is fájt a feltételezés. Aztán belegondoltam, mit is várhatnék azok után, ahogy mostanában viselkedtem. - Így szóltunk mindenkinek és a mozdítható emberek keresni kezdtek. Nem találtunk. Percekkel ezelőtt, viszont újabb portál nyílt, amiből egyszerűen kisétáltál, majd összerogytál és elterültél a földön. - a hallottak megrémítettek, kiszáradt a szám, és hevesen vert a szívem, közben pedig végig az álmomra gondoltam, a hegyre a homokkal borított síkságon.  

• - Most már elárulnád végre, hol a fenében jártál? - kérdezte az aggódó boszi a történet végére érve.  

• - Sejtelmem sincs. - feleltem a mindvégig engem vizsgáló tekintetek kereszttüzében.