Alfaszellem II.

 

A levél kézhezvételét követően nem tudtam csak úgy besétálni a házba, hogy az éjjel fáradalmait kipihenjem. Nem fogott a hely és nem volt semmi az otthonnak alig csúfolható, magányos falak között, ami maradásra bírhatott volna. Kisétáltam Brighton tengerpartjára, hogy ott nézzem az egyre erősödő szél korbácsolta vizet. A kéklő hullámokat csodálva szinte teljesen kitudtam zárni a nyüzsgő kikötőváros forgalmát, a zsibongó népeket, csak saját problémáim kavarogtak egyre zaklatottabb elmémben. Nem tudtam és nem is akartam elfogadni, hogy kudarcra vagyunk ítélve. Segítségre volt szükségem, egy nálamnál bölcsebb ember szavaira, aki nem saját kétségeimet visszhangozza. Elképzeltem az életet Cassandra nélkül. Végeláthatatlan ivászat, könnyű nőcskék, akik semmit nem jelentenek és napról napra kevesebb életkedv, míg el nem ér majd a megkönnyebülést hozó öregség és a halál. Amikor erre gondoltam, hálát adtam a teremtőnek, hogy bundás vadjait nem ítélte örök életre, de azért bennem volt a neheztelés a sokkal hosszabb létért, mint amit egy halandó magáénak tudhatott. Sokan megkérdőjelezték, hogy egyáltalán Isten e a mi létrehozónk, de kérdem én, mégis ki más lehetne? 

Elképzeltem, ha a veszteség tudata átvette volna a helyét a most még oly élénken bennem élő reménynek, hogy egy teleholdas éjjelen csak beszaladok a sós habok közé, ott átlényegülök, farkasként visszatérek a partra és hátra levő napjaimat fenevadként élem le, nem gondolva többé az emberi lét kusza mivoltára. Megtehetném? Mindenbizonnyal! Valóban akarom? Ez még kétséges. Amikor a hold sarlója végre egy egész körré válik, mi, vérfarkasok, azok lehetünk, ami valódi szellemünket áthatja, vadak, akik az erdő fáira vizelnek, marakodnak egy szelet húsért és az égre emelve tekintetünk elénekelhetjük gyászos indulónkat és ha hajnal előtt nem térünk vissza emberi alakunkba, úgy a következő holdtöltéig állatbőrben élünk. Ha valaki elég ideig él így, elfelejti milyen is kétlábon járni és már nem is vágyik rá többé. Hallottam mondákat, amikben gyenge, öreg őseink utolsó éveiket így élték le és csábító volt a gondolat, hogy kövessem példájukat. Leírhatatlan volt az a szabadság, mindazoknak akik nem élték át. Egyszerű gondolatok, színek, szagok, fékezhetetlen ösztönök, amik hajtottak, űztek, a zsákmány iránti megmagyarázhatatlan éhség és az erdő mélyének megnyugtató békéje. 

Időközben a szél még vadabbá vált és lassan, szemerkélve az eső is eleredt, ezért feláltam, egy utolsó pillantást még vetettem a horizontra, mielőtt hátatfordítottam a hömpölygő víz tömegnek. Még mindig nem akartam haza menni, bámulni a falakat, amik mintha egyre csak közelednének, hogy össznyomjanak és megroskadjak saját lelkem terheitől. Jobb volt itt kinn, még akkor is ha bőrig ázom, még akkor is, ha csak tovább mélyítette nyomorom a kávézók teraszán ücsörgő szerelmespárok látványa. Az út ismerős volt a kikövezett tereken át, a sötét sikátorokig és hogy tudatosan, vagy öntudatlan azt a mai napig nem tudom, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy Sissi okkult boltjának ajtajánál ácsorgom és tenyeremmel árnyékot vetve a kirakat üvegén át lesekszem a jó öreg boszorkány tanyájánál. A kivilágítatlan üzlet elárulta, az idős, kinézetre a 70-es éveit taposó Elisabeth Hampton nem tartókodik a boltban, de még mielőtt minden reményem odaveszett volna, egy remegő, de határozott hang utat talált magának a levegőben. 

- Fiú, hé, fiú... - a mondatot hangos ricsaj követte, ahogy a vén Sissi a  bolt feletti lakásának erkélyén, fényes vas bögréjét neki ütötte a biztonsági korlátnak. - Már vártalak kölyök, gyere fel. - mondta és a felfelé vezető lépcsők irányába intett. 

A zárt térben áporodott doh és az öregségre jellemző, furcsa szag terjengett, de meglepően tiszta volt, akárcsak a boszorkány lakása. Amint a lépcső tetejére értem, Ő már kinn várt rám az ajtó előtt és azonnal betessékelt. Furcsán szívélyes néni volt és kicsit félelmetes is. Vékonyszálú ősz haja fedetlenül lengedezett körülötte, otthonkája egyszínű szürke volt, de számtalan színes kendő lógott a nyaka és dereka körül, amiktől úgy nézett ki, mintha ráborult volna egy ruhászsekrény teljes tartalma. Mégis, ami a legkülönlegesebbé tette és amitől a hideg is kirázott, azok a szemei voltak, az egyik fekete volt, mint az éjszaka, míg a másik zöld, de nem egyszerű zöld, hanem olyan akár a jáde ékkő és ragyogott, még ebben a ködös, esős félhomályban is.

- Üdvözlöm, én... - a kezemet nyújtottam, de Ő nem viszonozta a gesztust, csak rábámult kinyújtott karomra, majd tekintetét visszafordította az arcom irányába. 

- Tudom, hogy ki vagy! Csak azt nem tudom, miért jöttél!? De, talán azt még te sem tudod. - olyan áthatóan meresztgette rám felemás szemeit, hogy újra és újra beleborzongtam. 

- Én... - valóban nem tudtam, mi vezetett ide. Akartam hallani végre valami jót, valami pozitívat, leginkább a jövőmet illetőleg. Visszahúztam a kezemet, ami kézfogásra várva még mindig ott húzódott kettőnk között. Majd azonnal zsebre is tettem mindkettőt, elakartam kerülni, hogy bármihez is hozzá érjek a lakásban. Nem mindennapi dolgok sorakoztak a sarokban álló szekrény polcain, egy befőttes üvegben mintha valami élő is motoszkált volna, de ezt a sarkot leszámítva minden teljesen hétköznapinak tűnt. Egy keskeny kanapé, televízió, amelynek képernyője most teljesen sötét volt, egy dohányzóasztal, rajta félig elszívott cigarettákkal teli hamutál. A világos függönyök egészen lakályossá tették a teret, bár az ablak mellett álló nagy kör alakú kalitka fekete tollakkal ékesített lármázó lakójának károgása azért nem volt éppen barátságos. 

- Hephora, ne légy ilyen udvariatlan. - szólt a madárhoz, majd anélkül, hogy megállt volna, a nappaliból egy másik helyiségbe vezetett, valószínűleg a szobájából lekerített kis terület lehetett. Itt meglepően sötét volt, de az én szemeim gyorsan alkalmazkodtak a fény hiány okozta vaksághoz. Ablaktalan kis lyuk volt csupán középen két székkel és egy kerek asztalkával. Sissi az egyik székre mutatott és én azonnal el is foglaltam azt. Az asszony is leült, lassan, megfáradt tagjai szinte nyikorogtak és amint leérkezett a párnázott székre, ajkait halk nyögés hagyta el. 

- Ne nézz rám ilyen szánakozva, öreg vagyok, na és? - förmedt rám.

- Óh, bocsánat, nem akartam... - de nem hagyta, hogy folytassam a mentegetőzést, inkább tovább beszélt. 

- Nem sokan vannak már erre az én fajtámból, a farkasok teljesen kiszorítottak minket. - miközben ezt mondta, szemrehányó pillantást vetett felém. - de Én itt maradtam, hogy az olyan szerencsétleneknek segítsek, mint amilyen Te is vagy! - akárcsak a szája, a kezei is táncot jártak, meggyújtott egy füstölőt, aminek erős illata pillanatok alatt betöltötte a kis szoba levegőjét, majd bizarr, legyező mozdulatokat téve, körém és saját maga köré terelte az egyre sűrűsödő anyagot. Szinte örvényként vett körbe minket, ott forgott és hömpölygött, varázslatos volt. 

- Mág el sem mondtam miért jöttem. - suttogtam. Sissi arca annyira nem evilági volt, hogy féltem megzavarom valamiféle rituáléban, így csak nagyon óvatosan és halkan beszéltem.

- A jövőt akarod látni, nemde? - kérdezte, de mozdulatai nem változtak, határozottak voltak és erősek. Írígyeltem tőle ezt a nyugodt, kifinomult energiát, amely biztossá tette vendégét az előtte ülő minden képességét illetőleg. 

- És láthatom? - kérdeztem vissza. 

- A jövő nem egy egyenes út. A még meg nem történt események ezer féle képpen is alakulhatnak. Az egyik döntés balra visz, a másik pedig jobbra és így tovább. Nincs biztos válasz, nincs előre elrendelt, nem dönt helyetted senki, az ösvényt neked, magadnak kell kitaposnod, a többi mind csak halandzsa... - meglepett a válasz. Hát nem tud segíteni? 

- Viszont... - folytatta. - van itt valaki, aki beszélni akar veled. Már napok óta a nyakamra jár a vén ordas és az őrületbe kerget. 

- Tessék? - a hangja más lett, könnyedebb, de nem értettem miről beszél, egészen addig amíg... Az asztal közepén egy nagy kör alakú gömb halvány pulzáló fényt kezdett árasztani magából és a gyenge fényben a fehér, körben úszó füst egyszer csak kékes színre váltott, majd a forgás megállt és alakot öltött. A szívem egy dobásnyit kihagyott és a levegő olyan nehéz lett, hogy alig bírtam beszippantani. Az apám volt az. Szellem teste ott lebegett az asztal mellett. Kivehető volt minden vonása, idősebbnek tűnt, mint amilyenre emlékeztem, de csak most láttam meg, milyen nagyon hasonlítok rá.  - Apa...- szólítottam meg. 

- Nincs sok időm. - felelte. A hangja parancsoló volt, tüzes, mintha csak valamiféle küldetést teljesítene, nem tűrt halasztást mondandója, nem jutott idő érzelgős, szép szavakra. - Ki kell hívnod Yurij-t, nem késlekedhetsz. Ha akarod a lányt, ha vele akarsz lenni, nincs más választásod. 

- De én, nem... nem ölhetem meg! - még most sem hittem el igazán, hogy éppen a rég halott apámmal beszélgetek, de minden jel arra mutatott, hogy én vagyok a szoba egyetlen hitetlenje és ez a kétely már bennem is megingott a látottak után. - ez eszelős, hogyan? - akartam kérdezni, de Ő felemelte füstből épített, de masszív karját és tenyerét felém fordítva csendre intett. 

- Hívd ki és amikor eljön a pillanat, hogy egyikőtök élet és halál közé kerül, tudni fogod, mit kell tenned. - mondatának vége már alig érthető volt. Világossá vált számomra, hogy az idő amelynek csekélységéről beszélt, már el is érkezett a végéig. 25 éve nem láttam Őt és most is csak néhány percre, de mielőtt a fény kialudt volna és a szellem köddé vált, még elhadartam néhány szót, amikről csak reménykedtem, hogy hallotta őket. 

- Hiányzol! Szeretlek és megígérem, hogy büszke leszel rám! - ez volt minden, amit akartam mondani neki, ezek a szavak már évek óta ott ültek az apámmal kapcsolatos minden gondolatomon. Amint újra sötét lett, felpattantam a székről és a lábaim már vittek volna, ki innen, egyenesen a falka alfájához, hogy kihívjam Őt egy törvéyes megmérettetésre. 

- Állj meg fiú! - szólt rám Sissi, aki szintén meglepően gyors mozdulatot téve megfogta a karom. - 20 font... - mondta, majd amikor felhúztam a szemöldököm hozzá tette. - és 50 penny, amiért fizetés nélkül akartál távozni. 

Amikor végre az utcára értem és visszanéztem az erkélyen ácsorgó vén Sissi-re önkéntelenül is elfogott a nevetés, majd elmotyogtam magamban egy halk mondatot. - Lehúzós vén banya.

- HALOTTAM... - kiáltott utánam az öreg boszorkány. 

A szeánsz után sok minden megváltozott bennem. Bőven megérte a 20 dollárt, bár ezt sem Sissi-nek sem soha, senki másnak nem vallottam volna be. Irányt muatatott nekem, olyan tervet, amelynek sikerességében végre bízhattam, bár még nem láttam az út végét, de ahogy nem régen egy bölcs öregasszony mondta nekem, az ösvényre már rátaláltam. Végig sétálva a hosszú úton, amely hazáig vezetett elterveztem, hogyan teszem meg azt, ami előttem áll. Lezuhanyoztam, kialudtam magam, tiszta ruhát öltöttem, ránéztem a Hold naptárra, amely, nem ért meglepetésként, óriás betúkkel hírdette, a holnapi teliholdat. A "farkasodú" nevű kocsmához mentem, ahol az élet, most is zajlott, mint mindig. Néhány fiatal farkas a billiárd asztalt koptatta, asszonyok és lányok ücsörögtek a sarkokban álló asztaloknál, felnőtt és idősebb férfiak áldogáltak a pult környékén és a középen elhelyezett fő asztal körül. Yurij-t is itt találtam, 3 másik fontos falka taggal és leendő velyével, aki csak vézna kis kölyöknek tűnt a robosztus alakok mellett. Cassandra-t sehol nem láttam, aminek kivételesen örültem, nem hiányzott, hogy visszatartson, vagy kérlelő tekintetét ott érezzem magamon. Most az egyszer, cseppett sem félve, oda léptem a nagy asztal üresen álló végéhez és határozottan, de minden felesleges agressziót kerülve, hangosan és jól érthetően beszélni kezdtem. 

- Yurij Denali, a Guntaya falka vezetője, ezennel, a vér jogán és a lányod iránt érzett olthatatlan szerelmem okán, a holnapi telehold éjjelén párbajra hívlak téged! - nem vártam választ, rangon aluli lett volna, ha a vezető, azon kívül, hogy tudomásul veszi trónbitorló szándékomat, még felelettel is illet. Így csak hátat fordítottam és hallgatva a falka hitetlenkedésének hangját kisétáltam az egyre mélyülő estébe. Ott megálltam egy pillanatra, mélyen magamba szippantottam egy szeletnyit a hűvös éjjeli légből, majd felnéztem az égre, amely most jószerével teljesen csillagtalan volt, de a felhők közül egy foltban kikandikált az éjjeli pásztor már majdnem kerek alakja. Kevesebb mint 24 órám maradt, arra, hogy felkészüljek, az előttem álló csodás életre, vagy az utolsó lélegzetvételemre ezen a világon. Holnap este minden eldől, gondoltam, mielőtt a párnámra hajtottam a fejem. Az álom messziről elkerült, de ez nem lepett meg, nyitott szemmel köszöntött rám a hajnal, majd Cassandra dörömbölése és esdeklése fájdította heves izgalommal teli szívemet. Szivesen kimentem volna hozzá, hogy elmondjam, kettőnkért teszem, hogy végre együtt legyünk, hogy olyan életet adhassak neki, amilyet megérdemel, hogy a szerelmünk kiteljesedhessen és már majdnem meg is tettem, de végül visszatartott a tudat, hogy nem tudnék a szemébe nézni és egyszerűen odavágni neki, hogy minden vágyam, az, hogy végezzek az apjával. Bíztam magamban és bíztam abban, hogy apám nem véletlenül késztetett cselekvésre, hogy ez a döntés lesz az, ami a kívánt jövő felé vezet. 

Bezárkózva vártam meg, hogy a nap utolsó sugarai is elhaljanak és helyére felkússzon a Hold. A falka hagyományait követve, kisétáltam a harc helyszínéül szolgáló tisztás közeléig, majd ott, levetettem emberi ruháimat és gyenge, sérülékeny bőrömtől megszabadulva, farkasként jelentem meg a kihíváson. Méltóságteljesen sétáltam, amennyire csak tőlem tellett, amennyire tudtam, milyen is az, amikor valaki egy mindent eldöntő harcra készül. Yurij már ott várt rám, körülötte lelkes hívei, akik így nem csak őt, de engem is közrefogtak. Támogatásnak tűnt, mintha mellette, vagy éppen mellettem kampányolnának, de egyetlen célja volt ennek a szoros körnek, amely a harc közben egyre szűkebb és szűkebb lett, a vesztes testének utolsó szőrszálig való felfalása. Ilyenek voltunk, ragadozók, gyilkosok, lelketlen szörnyek, vagy csak az ösztöneink által vezérelt egyszerű állatok, hogy ki hogyan látja ezt, az mindenkinek sajátja. A csata kimenetele sokáig kétséges volt, mindketten szereztünk komoly sebeket, társaink nyáladzó pofái és skarlát piros ki- kiöltött nyelvei pedig türelmetlenségről árulkodtak, alig várták, hogy így vagy úgy, de vége legyen és megtömhessék hasukat. A szukák otthon várták, hogy ki kerül ki győztesen, örültem, ha meghalok, Cassandra- nak nem kell végig néznie, ahogyan azt sem, ha győzök.  Fogak csattantak, izmos testek feszültek egymásnak, bordó piros vér színezte az éjszakában majdnem feketének tűnő fúszálakat. Egyre gyengülő, támolygó testeinket már csak az élni akarás mozgatta, míg végül egy óra kemény küzdelem után Yurij hibázott. Túl közel engedett és hogy öregsége, vagy lankadó figyelme okán, de elvétette a fogást. Megragadtam a nyakát, éles fogaim átszakították a már amúgy sebzett bőrt és kicsorduló vére szétterjedt a pofámban. Elérkezett hát a pillanat, tudtam, egy erősebb szorítás és eltörhetem az alfa nyakát, akkor elengedem, félre állok és a falka többi tagja elvégzi a munka rájuk eső részét. Pár másodpercre minden lelassult, ott éreztem apám érintését a homlokomon, ahogy kisimítja fekete hajamat a szememből és megtanít engem az élet egyik legszükségszerűbb szabályára. Újra 8 évesnek éreztem magam, még a helyzet ellenére is és ott hallottam a hangját a fejemben. "A könyörület nem gyengeség, hanem erő, amelytől tisztelet ébred az arra méltó szívekben, ne felejtsd ezt el fiam. A jó vezető tudja, mikor kell könyörületet tanúsítania!"

Igaza volt, elérkezett a perc, amikor már láttam, mit kell tennem, ha elengedem, rátámadnak, de ott állok majd mellette és együtt túlélhetjük, mindketten. Azonnal gyengítettem a szorításon. Éreztem, ahogyan előbb megfeszülnek az izmai, mint aki újra támadni akar, bízván benne, hogy magam is csak gyengülök, így még egy utolsót szorítottam rajta, hogy bizonyítsam fölényem, majd hirtelen elengedtem Őt és szembefordultam az összzáródó farkas gyűrűvel. 

Az utolsó csatát vállat vállnak vetve kezdtük és két fiatal falkatag legyűrését követően a vér utáni szomj alábbhagyott, a maradék elégedetlenkedő horda pedig szétszóródott. A távolba húzódó csatlósok szeme láttára vetettük fejünket az égnek és együtt vonítottunk a Holdra, hogy biztosítsuk baráti szándékainkat. Nem akartam falkavezér lenni és nem is lettem, Yurij még sokáig volt vezető, hogy aztán átadja a helyét Claire-nek, az unokájának, akinek csodás érzéke volt az irányításhoz, minden területen. Cassandra és Én hosszú, boldog éveket éltünk le együtt a gyerekeink, majd az unokáink körében. Nem bántuk, hogy sosem volt saját falkánk, amire igazán vágytunk, az a másik volt és azt megkaptuk. Szerelemben és bőségben éltük le létünk minden ezután következő napját, én pedig örökké áldottam azt a 20 fontot és 50 pennyt, amit Sissi- nek adtam boldogságom zálogaként. 

THE END

Alfaszellem I.

- Értsd meg végre, hogy ami köztünk volt, az tévedés... - kiabálta az arcomba Cassandra. Még ilyenkor is csodaszép volt, így dühösen. Megragadtam a karját.

- Tehát Őt választod? - a szemébe néztem, közel húztam, annyira, hogy az arcomon éreztem lehelletének finom csiklandozó fuvallatát. Fújtatott, de már nem dühtől, hanem a közöttünk húzódó feszültségtől, amely szikrákkal terítette be a levegőt. Láttam az arcán, hogy elgyengült, az ajkaink már már összeértek, amikor újra megszólalt, de a hangja most kérlelő volt. Belesajdult szívem. 

- Engedj el... Meg kell értened, mellette a helyem, mert neki szántak. - suttogta. Már mindenki minket nézett. A bár ebben a késői időpontban tele volt a magunkfajtákkal, vérfarkas tanya volt. A falka apraja és nagyja is itt töltötte szabadidejének nagy részét. Nappal átlagos városlakók, éjjel a Guntaya falka tagjai. Meg sem próbált ellenkezni, amikor a füléhez hajoltam és suttogni kezdtem. 

- Szeretlek, és tudom, hogy nem vagyok tökéletes, de nem akarok nélküled élni és érzem, hogy ez a vonzalom benned visszhangra lelt. - a sarokból, egy a sötétben rejtőző magas alak emelkedett ki. A körülöttünk kialakult halk sugdolódzás azonnal elhalt. Az alfa volt az, Cassandra, életem szerelmének atyja. Elengedtem a lányt, de bíztam benne, hogy szavaim eljutottak érintésemre oly hevesen reagáló szívéig. Cassie elfordította a fejét és apja látványa, valamint a tömeg szemében esetlegesen kifogásolható reakciótól való félelem megtette a hatását. 

- Bűzlessz... akár egy szeszes üveg! - fröcsögte, majd körbe nézett és a bejárat felé iramodott. Olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy a fölötte elhelyezett "Farkasodú" feliratú neon tábla éppen csak a helyén maradt. Valóban részeg voltam, a pulton álló whiskey-s üvegben már csak néhány cent ital maradt, az eljegyzés híre ugyanis fenekestül felforgatta a világomat. Hogyan is nyugodhatnék bele ebbe az elrendezett frigybe, amikor 16 éves korom óta minden nappal egyre inkább vágytam Cassandra közelségére? A vérfarkasok hierarchikus lények, akárcsak az igazi farkasok, és én, mint egy bukott vezér fia, soha nem kaphatom meg a leendő matriarcha kezét. A jó vezető erős, eszes, bátor, de mindenekelőtt fegyelmezett és ez volt az a tulajdonság, ami rám egyáltalán nem volt jellemző. Én magam tudtam, hogy forrófejű vagyok, és a baj, mindig ott jár a nyomomban. Visszaültem a pulthoz és magam elé húztem a szinte már üres italos üveget. Egy széles vállú, tekintélyt parancsoló, 50-es évei végén járó férfi lépett mellém. A kor, csak egy szám volt, izmos karjai és rajta a falka jegyét hírdető tetoválás mindenki számára világossá tette, ezzel az egyeddel nem ajánlatos packázni. 

- Darren. - szólított meg, majd szünetet tartott, megadva a lehetőséget, hogy üdvözöljem és meghunnyászkodjak. 

- Vezérem... - hajtottam fejet, de a hangsúlyomból csak düh és ellenszenv érződött. 

- Elég ebből a komédiából fiam. Hagyd békén a lányomat! Neki kötelességei vannak, férjhez kell mennie és át kell vennie  helyem, amikor készen áll rá. Te... te pedig... - megpróbált kedves lenni, ott bújkált a hangjában a figyelmeztetés mellett az együttérzés is. Majd visszatérve a felsőbbrendű alfa szerepéhez, folytatta. - Néhai apád iránt érzett tiszteletem az egyetlen oka annak, hogy nem bántalak, de kölyök... Tudd, hogy hol a helyed! - azzal a vállamra tette a kezét és már el is fordult, hogy magamra hagyjon. 

- Sosem lesz boldog Sam-mel. Ezt a sorsot szánod neki? Vezető lesz és egészen biztosan kiváló vezető, de belül, megkeseredett és szomorú. - én is tudtam, hogy bölcsebb lett volna csendben maradnom és visszatérnem egyetlen jelenlegi barátomhoz, a poharamhoz, amely nekem mindig félig üres volt.

Szó szót követett és cseppet sem lepett meg, amikor az hajnal első sugarai a kocsma mögötti betonon fekve értek utól. Nem először hajítottak ki a Farkasodú nevezetű lebujból és gyanítottam, hogy így is olcsón megúsztam, mert ha a csatlósokon múlott volna a bundám már rég kifeszítve díszelgett volna a territórium határán. Így jártak ugyanis az ellenszegülők, az árulók és a bitorlók. Nem voltam egyik sem, csupán egy szerelmes bolond, aki a rossz lány után vágyakozott és aki természeténél fogva volt annyira konok, hogy soha nem adná fel.  Azt hiszem Cassandra is tudta ezt, mert aznap reggel, amikor végre hazabotorkáltam, egy levél fogadott a lakásom bejárata előtt. 

"Darren, kérlek, ne keress többé! Engem vár a kijelölt utam, amin így is olyan nehézkesen lépdelek, de ha te folyton ott állsz mögöttem, úgy... újra és újra hátrafordulok és félek, hogy miattad letérek az ösvényről, amelyre soha többé nem találok majd vissza! Ha szeretsz, ha valóban úgy szeretsz ahogyan mondod, el kell engedned és reménykedned kell, ahogyan én is azt teszem, hogy egy következő életben majd egymásra találunk, mert itt, ebben a valóságban, soha nem lehetünk egymáséi. Üldözöttek lennénk, kivert kutyák és azok lennének a gyerekeink is. Ez lenne az életünk, folyton úton, folyton veszélyben. Hiszem, hogy nem ezt a sorsot szánnád magunknak! Engedj el és temessük el szerelmünk a szívünk mélyére, ahol halhatatlan és örök életű lehet!  Ég veled, Cassandra!"

Irracionális voltam, főleg, ha erről a nőről volt szó. Levele nem megnyugvást jelentett, hanem feltüzelt, tele lettem haraggal, vérengző dühvel, mindenki iránt, aki valaha is megakarta mondani mit tegyek, mindenki iránt, aki az utamba állt, aki tiltott és aki irányítani akart. De nem voltam ostoba, egy nyílt támadás, amely a jövendőbeli alfa nőstény párja ellen irányul, egyet jelentene a saját halálos ítéletemmel. Más módszer kellett, más terv, hogy bebizoyítsam én is érek annyit, mint az a londoni ficsúr. Sam jóképű fiú, még így férfi szemmel is, de nyoma sem volt rajta az alfa szellemnek, nem volt kemény, vagy edzett, inkább bürokratának mondtam volna, aki bárkit zsebrevág és a vagyona is bőven meg volt hozzá. Én ehhez képest szakadt, bőrdzsekis, borostás fazon voltam, aki túl sokszor nézett az üveg aljára, de a nők szerint volt bennem valami rosszfiús sárm, ami a legtöbbjüket levette a lábáról, akárcsak szórakoztató (leginkább saját magam számára) cinizmusom és önbizalomban hiányt nem szenvedő jellemem. Ilyen voltam, kivéve, ha Cassie a közelben volt, Ő mindig kihozta belőlem a legjobbat, a romantikus Darren-t, akinek a létezéséről senki más nem tudott, csakis Cassandra Denali. 

Párbajban minden bizonnyal nagy fölénnyel legyűrném a szerencsétlent, csak hogy nem hívható párbajra, ameddig nem alfa és az Ő esetében ez nem fog egy hamar bekövetkezni. Nem vásárolhatom meg, hisz mindene meg van én pedig koldus vagyok csupán, aki majd az Ő kenyerét kéregeti, amikor eljön az ideje. Yurij, Cassandra apja volt az egyetlen, akinek a legyőzésével megkaphatnám a lányt, de egy ilyen kiélezett küzdelem mindig életet követel... ha sikerül legyőznöm Őt és meghal, úgy vezér lennék és Cassandra apjának gyilkosa. Soha nem akartam alfa lenni és nem akarom kockáztatni, hogy az a nő, akiért bármit megtennék örökre meggyűlöljön. Tudtam, milyen érzés az, ha végig kell nézned a saját apád halálát, majd megszégyenülve, lecsúszva a ranglétrán, szolgalelkű senkiként éltetned kell az új vezért. Yurij volt az, aki elvette tőlem a jogot, azt amivel kiérdemeltem annak a szerelmét, akiére vágytam. Cassandra apja volt, az előző alfa, az én apám gyilkosa. Nem tehetem vele ugyanezt, és még közel sem biztos, hogy egyáltalán képes lennék e rá. 

FOLYTATJUK... 

 

 

 

Vér és szerelem II.

 

Victoria ideges izgatottsággal várta az estét. Régen randizott már és főleg olyan férfival, aki ennyire a kedvére való volt. Nem tudta megállapítani a férfi korát, de teljesen bizonyos volt affelől, hogy idősebb, mint amilyennek vonásai mutatják. A sármos borostás arc, a sötét dús szemöldök és az alatta rejtőző fekete szempár, ami tele van megértéssel, kedvességgel, és ezt jól látta a lány, de nem akart tudomást venni róla, valamiféle rejtett agresszióval, félelemmel és sötét titkokkal. Több mint másfél éve, hogy Párizsba költözött és nem csak Seattle-t hagyta maga mögött, hanem egy olyan embert is, akit fél évig szeretett és aki további 4 hónapig keserítette meg az életét. A sorozatos bántások, a sok pofon, a kék és zöld foltok rejtegetése a munkahelyén és a néhány havernak nevezett ismerős előtt, végül odáig vezettek, hogy eltervezte, hogyan szökik meg egy éjjel, amíg Tony alszik. Az akcióra azonban nem került sor, mert a megtervezett időpont előtti reggelen az erőszakos és önmagából kifordult élettárs nem nyitotta ki a szemét. Az orvos szakértő szerint amfetamin túladagolás következtében történt szívinkfarktus volt a halál oka. Vickyt kétségek mardosták a diagnózis kapcsán, hisz soha nem látta drogozni a férfit, pedig szinte minden percüket együtt töltötték. Tony, féltékenysége okán, nem veszítette szem elől a lányt, még a munkahelyére is követte Őt, sőt az utolsó hónapban, odáig fajult kettejük kapcsolata, hogy az elvakult férfi felmondott a munkahelyén, hogy nyomon követhesse Vicoria minden lépését.  A nőt, bármennyire is szégyelte érzéseit, megkönnyebülés töltötte el és megesküdött önmagának, hogy soha, de soha többé nem engedi, hogy egy férfi uralkodjon rajta. A történtek után egy héttel kiköltözött a közösen bérelt lakásból és nyakába vette a világot. Párizsban új lehetőségeket látott. A munka mellett most végre másra is maradt ideje. Divattervezést tanult, eljárt szórakozni, már egy- két barátja is akadt és bár ezt nem említette senkinek, meg volt győződve róla, hogy mindebben egy őrangyal keze lehet. Éjjelente sokszor hallott egy bársonyos hangot, amely vigasztalta és bátorította Őt. Az a hang pedig kísértetiesen hasonlított a ma esti randevúja hangjához. "Ez egész biztosan egy jel" - gondolta, miközben a villamosra várt. Mióta délelőtt elváltak egymástól folyton azon kapta magát, hogy Christopher-re gondolt, izzó vágyat ébresztett benne ahányszor csak maga elé képzelte széles vállait, gödröcskés állát, és tökéletlen, mégis formás ajkait. Csak most esett le neki, hogy be sem mutatkozott és a férfi nevét sem tudja. Ez szokatlanul könnyelmű volt tőle és kicsit meg is rőkönyödött rajta, de azonnal felengedett, amint újra bevillant előtte a férfi arca. Halk kuncogásban tört ki, még az sem zavarta, hogy a vele együtt várakozók megbámulják, amint magában nevetgél. Ez egy ilyen abszurd nap volt. Este pedig találkozni fog a valaha általa látott legszexibb idegennel. 

A lépcsőházban csend uralkodott, s egyetlen lélek sem járkált a folyosón, míg a nő a kulcsaival matatott. A lakás kicsi volt, de rendezett, talán szokatlanul is, mintha nem lakna benne senki, csak várná jövendőbeli gazdáját. A keskeny konyhapulton egy a sarokban álló kristály módjára csillogó, ám minden bizonnyal műanyag vázában, néhány virág azért sokat dobott a hely otthonosságán.  A bajárattól balra elhúzható paraván mögött, ott kuksolt az apró, ablaktalan fürdőszoba, melynek ventilátora folyton zümmögött, mintha csak ez biztosítaná az otthon álandó, ismerős hangját. A szegényes berendezés nem volt ócska, modern, letisztult formái épp kellően töltötték ki a teret. Egy ágy, egy tv, a Vicky ruháit rejtő gardrób szekrény, melynek tükrös ajtaja most is résnyire nyitva volt, és egy éjjeli szekrény, lámpával, az esti olvasáshoz. Mióta tanulni kezdett, gyakran éjszakába nyúlóan égett az erős fénykört rajzoló kis szerkezet, amely még a legsötétebb sarkokat is megvilágította. A nő biztonságban érezte itt magát, sokkal inkább, mint eddig bárhol. New York-ban, Los Angeles- ben és Seattle-ben nagy volt a zűrzavar, a pezsgés, az élet minden szegmensében, de ez a nyugalom, valahogy sokkal megnyerőbb volt számára, jót tett a lelkének. Az ágyra dobta fél oldalt vállára akasztott táskáját, magassarkú cipőjét lerúgta, majd az ágy alá süllyesztette. Sóhajtott egyet. Mindig fellélegzett, amikor végre befejeződött egy nap. Ma péntek volt, holnap órái lesznek, hisz mikor máskor járhatott volna be, mint hétvégén. A vasárnap volt az egyetlen olyan nap, amikor az tehetett, amit csak akart. Olyankor mindig sokáig aludt, reggel, még kócosan, egy csésze forró kávéval kiült a ház közös teraszára és figyelte a gyér hétvégi forgalmat, a kutyát sétáltató hölgyeket és urakat és a gyerek zsivallyal kísért családok útját. Éppen csak egy kicsit irígyelte őket, de nem annyira, hogy ne csaljanak mosolyt az arcára. Nem kívánkozott közéjük tartozni,valahogy, mindig is másnak érezte magát. Az ágy szélére ült, hosszú hajából kihúzta az azt összefogó gumit, majd mindkét kezét felemelve finoman szétborzolta egyenes tincseit. Urrá lett rajta a fáradság, még így is, hogy a szíve egyre közelebb dobogott a torkához, ezért hátradőlt. Lábujjai egyetlen centire kerültek a padlótol és mély lélegzetvételekkel nyugtatva magát a plafont bámulta. Fehér volt, akárcsak a kis lakás minden fala. "Kellene ide egy kis szín" - gondolta, mielőtt elszunnyadt. 

Néhány perccel 8 után ébredt és hitetlenkedve látta, hogy majdnem 2 órát aludt. Azonnal kiugrott az ágyból és gondolkodás nélkül ledobta magáról a ruháit, majd a zuhanyzó felé vette az irányt. Néhány perccel később már törölközőbe csavarva húzta el a zajosan nyikorgó harmonika ajtót, hogy a kiáradó gőzzel együtt ő is elhagyja a fürdőszobát. Szájából egy fogkefe nyele lógott ki míg megfelelő öltözet után kutakodott, egyszer- egyszer azért letörölte az ajkai szélére lecsurranó krémes pasztát vigyázva, nehogy összemaszatoljon valamit. Még így is, hogy összeszedte minden erejét és gyorsaságát, majdnem háromnegyed kilencet mutatott az óra, amikor rohanva elhagyta a tömbház utolsó lépcsőfokát. 

"Elkésem. El fogok késni. " - ez nem aggodalom volt, csupán tény megállapítás. A vendéglő ugyan közel volt, busszal mindösszesen 3 megálló, ám a következő busz, csak 15 perc múlva indult. A jó képű idegennel megbeszélt találka időpontja 21:00 és az órára pillantva Victoria pontosan tudta, hogy el fog késni. Talán, ha futna. Akkor is késne, de mégsem annyit és ziláltságát még mindig könnyebb kimagyarázni, mint egy fél órás késést, ha egyáltalán ott találná még a férfit. 

Victoria döntött és ebben  a percben semminek sem örült jobban, mint annak, hogy nem egy elegáns étterembe készült és hogy kényelmetlen magassarkú cipői helyett, egy laza és mindenképpen futó barátabb tornacipőt viselt a lábán. A táskájába nyúlt, előkapott egy fekete szilikont és alig tartó csomóba fogta olyan gondosan beállított haját. Összehúzta dzsekije cipzárját és átrohant az úton. A kivilágított útcákon könnyű volt haladni, de a második sarok után a lány meglepődve vette észre, hogy úgy tűnik, mégis rossz irányba tart. A másodpercek pergése egyre nagyobb pánikkal töltötte el. Szeretett volna jó benyomást kelteni, szeretett volna, végre újra, valaki párja lenni, valaki szerelme, vágyott rá, hogy megfogják a kezét, hogy mélyen a szemébe nézzenek, hogy csókokkal hintsék körbe, és igen, akart vasárnaponként gyerekekkel körbevéve sétálni a parkban. 

Victoria a pánik hatása alatt megtört, sírni kezdett és mielőtt az utolsó könnycseppje lepergett volna, egy autó fényszórója világította meg nedves arcát. Sem Ő, sem az autós nem volt elég gyors és a lány darabokra tört teste a levegőbe repült. Csontjainak ropogása, akár egy ágyú dörrenése, úgy hatott a halhatatlan fül számára. 

Christopher nem volt messze, tisztes távolból követte a lányt, eleinte még kicsit szórakoztatta is, hogy milyen izgatott kiválasztottja és ez az izgalom tompította saját feszültségét. Most már nem csak a rettentő zajt hallotta, de Victória édes aromája, amely tüzes koktélként terítette be az úttestet is egyre erősebben lengte be az étert. A férfiban ismét fellángolt az éhség, akárcsak délelőtt amikor találkoztak, ám most könnyedén legyűrte, sokkal jobban érdekelte, él e még a lány.  Victoria sípolva próbálta magához venni az életet biztosító levegőt, füleiből, ajkai széléről és orrnyílásaiból dőlt a vér. Szemei amelyeket már csak résnyire bírt nyitva tartani vörösek voltak, akárcsak a blúza, amely a baleset előtt hófehéren szikrázott a lámpák esti fényében. 

Christopher most mellé térdelt. Az utca megtelt zajjal, fékező járművek, az ember tömeg értetlenkedő hangjai, a mentők távoli vinnyogása. Megmozdította a lányt, de az mit sem tudva magáról csak a semmit bámulta. Újabb, ám sokkalta reszelősebb, lassabb, nehezebb levegővétel következett. 

- Meg fog halni - suttogta Christopher McNeil és tudta ha ez bekövetkezik, élete végéig keserű lesz és Ő maga is halott, ott legbelül, de magányosan járja majd a világot, míg az évszázadok magukba nem szippantják, vagy míg rá nem jön, hogyan olthatja ki saját életét. 

- Sajnálom - folytatta. - Annyira sajnálom. Talán nem ezt az életet választanád, talán örökre meggyűlölsz majd, de képtelen vagyok olyan világban tovább létezni, amelynek Te nem vagy a részese, ezért bocsáss meg, de meg kell tennem! - lehajolt, magához vonta a már alighogy élő testet és még a figyelő szemek számára is láthatatlanul, de belemélyesztette hegyes szemfogait a langyos húsba. Alighogy kortyolt párat, nem táplálkozni akart, csupán halhatatlanná tenni védencét. Nyála, amely immár ott keringet Victoria ereiben, előbb megöli a lányt, majd visszahozza az életbe, hogy örökre kárhozottként, emberi vérre utalva éljen. 

A lány, aki egy utolsó sóhajjal, most mosollyal az arcán elbúcsúzott az élettől visszahanyatlott a betonra egy a saját vérével megtelt kátyú mellé. A férfi megtörölte ajkait, majd hideg kezét szerelme homlokára tapasztva megesküdött neki, hogy hamarosan látni fogják egymást. 

- Soha nem hagylak magadra - dúdolta a fülébe és mielőtt a sarkon befordult volna az első szirénázó autó, elengedte a lányt, majd emberfeletti sebességét kihasználva eltűnt a tömegben. 

A párizsi temető egy névtelen sírokkal telített részén egy Victoria Duboa felírató kőtömb jelzi a valaha oly törékeny lányt és emberi életének végét. Minden szeptember 15.-én egy sármos férfi és egy gyönyörű nő ellátogatnak a sírhalomhoz, hogy virágokkal szórják be annak minden négyzetcentijét. A csendes szerelmeseket halk suttogás kíséri, a párizsi útcák szóbeszéde, amelyben csak úgy emlegetik őket, couple immortel amouerux, a halhatatlan szerelmespár, akik kézenfogva járják az éjszakákat és vérben fürödve köszöntik a hajnalt. 

Vér és szerelem I.

 

Christopher a lányt figyelte. A szeptemberi reggelek hűvös csöndjében, amikor a kávézó teraszán még csak alig ücsörgött pár ember. "Milyen gyönyörű" - gondolta és tetőtől talpig végig mérte Őt. Az apró kezek, amik minden remegés nélkül szolgálták fel a reggeli croissant-t és kávét, a keskeny, hamvas bőrrel fedett vállak, amelyek a férfit a védelmezés oly hősies érzetével töltötték el, a fiatal, feszes keblek, a karcsú derék, a kissé kiszélesedő csípő, a hosszú és őzgida kecsességét idéző lábak, amiket ma térdig érő ceruza szoknyába bújtattak, mind elbűvölték. Már megszokta a lengébb öltözetet, ami az új idők velejárója és meglepődöttség nélkül konstatálta, hogy a kivillanó boka és fedetlen vállak már rég nem jelentettek egyet a könnyűvérűség fogalmával. Abban a korban, amelyben Christopher McNeil született, a nők puffos több rétegű ruhakölteményeket viseltek és bár alig kaptak levegőt, a tökéletes alak érdekében képesek voltak egész nap kényelmetlen, szoros fűzőkbe tekertetni magukat. Szinte bármit megtettek, hogy úgynevezett barátaik, vagy a férjük, esetleg nagyravágyó rokonságuk a legmesszebbmenőkig bálványozzák szépségüket. Mr. McNeil egy rövid sohajjal nyugtázta milyen régen is volt 1886. A MOST,  sokkal szabadabbnak bizonyult, akárcsak Victoria. A nő még mindig egy közeli asztalnál csevegett, két nála minden bizonnyal sokkal idősebb asszonnyal, akik talán a mai nap első vendégei voltak. Legalább 2. alkalommal kértek egy- egy újabb adag frissen sült pékárut, hogy majszolgatva beszéljék ki a még alighogy lézengő járókelőket. Victoria fekete haját laza lófarokba kötötte hátul a tarkójánál, de az még így is kicsivel a dereka alá lógott, ez még jobban felcsigázta az Őt figyelő Christopher-t. Legalább tucatszor elképzelte már, hogyan szorítaná magához a lányt, s hogy selymes fürtjei, hogyan csúsznának be széttárt ujjai közé.  A férfi tekintete a hajáról lassan a nyakára tévedt és pulzáló nyaki verőere láttán azonnal elfogta a mardosó éhség. Nyelt egyet,hogy csillapítsa az égető szárazságot és elfordította a fejét. Néha csak az is jó volt, ha a hangját hallgathatta, most is így tett, figyelte lágy, dallamos beszédét, ahogy a szavak elhagyták ajkainak oly szépséges ívét. Nem volt egyszerű élete, egyedül volt, a szülei már régen meghaltak, nem volt testvére, sem igazi barátai. Gyakran költözött új városba, hogy egy reménytelibb, másik életbe kezdjen. Kávézók, cukrászdák, pékségek és clubbok alkalmazottjaként kereste siralmas kis életére elegendő bérét és még csak nem is sejtette, hogy soha nincs egyedül. Christopher 7 éve követte nyomon életének minden aspektusát. Szerelmek jöttek és mentek, de a férfi mindig ott várt rá a sötétben, szótlanul. Egy - egy rossz nap után, amikor a lány álomba sírta magát, a vámpír, szobája egy fekete sarkából előbukkanva, puha csókot lehelt könnyektől áztatott arcára és betakarta törékeny testét. 

- Elnézést. Hozhatok még valamit? - zavarta fel merengéséből a lány. 

Nem köszönöm, akarta felelni, de hirtelen egyetlen szó sem hagyta el a torkát. Meglepte, hogy vágyakozásának tárgya hirtelen ily közel került hozzá. Ahogy tekintetük találkozott Victoria arca megváltozott, mosolya keskenyebb lett, szemeibe értetlen kíváncsiság költözött.

- Nem ismerjük egymást valahonnan? - kérdezte a férfit. Fejét oldalra billentette, homlokát apró ráncok lepték el, ahogy próbálta felidézni, mikor láthatta utoljára ezt a számára oly ismerős arcot. 

- Nem hiszem. - felelte Christopher még mindig zavartan. Majd talpra szökkent, fogyasztásának árát az asztalra dobta és hátat fordított a lánynak és a kávézónak egyaránt. Ahogy lelépett a terasz alacsony padkájáról még hallotta a magában motyogó nő szavait. 

- egészen biztosan ismerem valahonnan... de milyen furcsa férfi... - majd az asztalon hagyott pénzzel és egy üresen tátongó kávés bögrével bement az üzlet ajtaján. 

Nem ez volt az első alkalom, hogy Ms. Duboa ráismert Mr. McNeil-re. A hét év alatt, legalább 100x találkoztak már, ám a legtöbb találkozás emlékét a férfi kénytelen kelletlen ugyan, de kitörölte a nő agyából. Mindannyiszor megfordult a fejében, hogy randevúra hívja az ifjú hölgyet és egy két romantikus estét követően elmondja neki, mi is Ő valójában. Elképzelte az összes létező végkimenetelt színvallását követően. Némelyikben szerencsésen alakultak a dolgok, a lány elfogadta kilétét és vele maradt, majd megöregedett és meghalt, Ő pedig tovább szenvedte az évszázadokat, olyan is volt, ahol Victoria meggyűlölte Őt, vagy éppen bolondnak tartotta, esetleg rettegett tőle, de akadt közöttük olyan is, amiben önmagához hasonlóvá tette a lányt, aki aztán vele maradt és örökkön örökké együtt éltek. De képzeletében előfordult az is, hogy a lányt a halhatatlanság romlottá tette, megváltoztatta és sosem lettek egymáséi. Bármelyik jövőre tekintett, úgy érezte, nem éri meg a kockázat, hogy elveszítse azt, aki bár így sem az övé, mégis talán most van hozzá a legközelebb. Így vigyázhatott rá, foghatta a kezét csodálatos, szivárvánnyal és szeretettel elvarázsolt álmokat idézve szomorú hétköznapjaiba. 

Egyszerre egy kéz érintette meg a vállát. Izmai azonnal megfeszültek, már azelőtt tudta kit fog látni, amikor megfordul, mielőtt megtette volna. Victoria volt az, az illata úgy lengte körül a szinte elkábuló férfit, mint a legédesebb francia parfüm. 

- Túl sok pénzt hagyott ott Uram. - ejtette ki a szavakat. Majd hirtelen ismét más lett az arca, mintha csak a felismerés suhant volna végig rajta. - Héj... Te nem Seattle-ből költöztél ide? - kérdezte míg a visszajárót a fölé magasodó Christopher kezébe nyomta. - igen, egész biztosan ott találkoztunk, amikor a pékségben dolgoztam, minden reggel odajártál. - láthatóan megnyugtatta, hogy ismeri a férfit és bele sem gondolt abba, hogy az ilyen véletlenek lehetetlenség számba mennek. 

- Tényleg! Azta, milyen kicsi a világ...- Christopher belement a játékba. Nem akart ellent mondani a lánynak és örült, hogy 2 éve először egy kicsit újra beszélgethetnek egymással. Szinte mágikusan vonzotta a nő kék szemeinek látványa, olyan volt, mint az óceán legtisztább részének vize, elmerült volna benne, talán bele is fulladt volna. 

- Nem lenne kedved meginni valamit? Mondjuk este, ha itt végeztem? - kérdezte újra Victoria. Legutóbbi beszélgetésük óta, mintha más lett volna, sokkal célratörőbb, bátrabb, vakmerőbb. Ez az új fajta szenvedély, amit most látott rajta még inkább tetszett a kinézetében csupán harmincas évei közepén járó férfinak, aki, bőven kitűnt az átlagos kinézetű férfiak sorából. 

- Rendben. - most először adta meg a lehetőséget kettejüknek, hogy több legyen a közöttük húzódó kapcsolat puszta egyoldalú, plátói szerelemnél. - akkor 6-ra érted jövök ide... - folytatta udvariasan.

- Tudod mit? Legyen inkább vacsora és mondjuk 9-kor a La grotte de Chypre, az egy kis étterem a... - de mielőtt kimondhatta volna a férfi válaszolt. 

- Ismerem a helyet. - ez az új talpraesett Victoria teljesen megdöbbentette. Éjjelente, ahogy figyelte Őt, vagy messziről leste, amikor dolgozott, olyan védtelennek és gyámoltalannak tűnt. - Akkor ott találkozunk? 

- Igen, az úgy jó lenne. - most újra mosolygott, de ez a mosoly nem volt visszafogott, széles volt és olyan valódi, hogy öröme azonnal átragadt Christopher-re és neki is mosolyognia kellett. Ez a mindkettőjüket körüljáró izgatottság még azután sem szűnt meg, hogy beszélgetésük véget ért és Victoria visszasietett munkahelyére. A még mindig döbbent Christopher elmélázva nézte, ahogy a nő áthalad az úton. Az a Victoria, akit Ő ismert, sosem hívott volna el egy férfit randevúra. Mikor vált ilyen bátorrá, nyílt szívűvé és akaratossá, mikor vette át az irányítást? Nem bánta, hogy ilyen lett, ettől úgy érezte, elérkezett az idő, hogy lépjen, hogy Ő is bátor legyen és tettrekész, mint a lány. 

- Alig várom. - kiáltott még utána, mielőtt az eltűnt volna a szeme elől. 

Tehát elérkezett a nap, ma este eldől, hogy vajon kedveli - e majd Őt a lány. Impulzivitása még labilisabbá tette amúgy is lobbanékony természetét, éhsége most már a tetőfokára hágott. Mielőbb zárt helyre kell jutnia, gondolta, mielőtt a vérszomj végleg elveszi az eszét. Még az este előtt táplálkoznia kell, kell egy ember, aki nem hiányzik majd senkinek, aki nem tett nagy és becsületes dolgokat, aki romlott, gonosz és nincs túl messze. 

Christopher a vámpírlét negatív velejárójaként tekintett az emberi élet kioltására és Ő maga is úgy hitte, hogy egy ifjú vérszívó számára talán ez a legnehezebben elviselhető változás. Ez volt az a szörnyű következmény, amiért soha nem akarná Victoria-t önmagához hasonlóvá tenni és szintén ez volt az, ami miatt nem óhajtotta elmondani neki, milyen gusztustalan lényt rejt jóképű álarca. Hogyan is tudná elfogadni ezt a borzalmat, mikor 101 éves vámpírléte alatt még Ő sem volt képes megbarátkozni a gondolattal.?! Az élni akarás azonban rákényszerítette, ha nem is szerette a halál hírnökének szerepét. Azt azért be kellett ismernie, hogy a vadászat és maga a táplálkozás minden alkalommal mámorító volt, az áldozat, amint fogai átszúrták a puha és hamvas emberi bőrt, elgyengülten, szinte kéjesen nyögdécselve omlott erős karjaiba, hogy aztán utolsó csepp véréig szolgálja a vámpír kényét és kedvét. Ezen a délutánon is éppen így volt ez. Christopher jól tudta hol talál megfelelő élelmet. A külső negyedek prostituáltjainak vére ugyan nem volt olyan tiszta és friss, amilyenre igazán vágyott volna, de végső soron kielégítő eledelül szolgáltak. Némelyikük akár egy rosszul erjessztett bor, savanyú, vagy éppen keserű a sejtek között száguldozó heroin okán, de legtöbbjüknek megváltás volt a halál, hogy megszabadulhattak nyomorúságos és sajnálatra méltó életüktől. Christopher hallgatta áldozatai magukba forduló halk sutyorgását, az értelmetlen szavakat, a közeledő őrületet és mikor elérkezett az idő és ezek a szerencsétlenek már majdnem önkezűleg vetettek véget életüknek, a férfi csak akkor avatkozott közbe, s átsegítette őket a túl világ csendességébe. Előfordult, hogy erőszaktevők, vagy gyilkosok vérét szívta és mindvégig azzal nyugtatta magát, hogy ezzel jót tesz. A több mint 100 éves múltja alatt soha nem jutott eszébe, hogy társául fogadjon valakit, kivéve ezt a lányt Victoria-t, aki mellett többé nem érezte volna egyedül magát. Így amikor elhagyta a madame-ok utcájának sarkát és visszaemlékezett a percekkel ezelőtt karjaiban fekvő Cecilia elméjében kavargó sok- sok boldog és elszomorító emlékre, amelynek minden szeletét magába szívta a nő vérével együtt, egyben azt is eldöntötte, hogy ha nem is ma este, de elmondja szerelmének az igazat, önmagáról és az életéről. 

FOLYTATJUK... 

Elszabadult erő, avagy három boszorkány halála

Azon a varázslatosnak ígérkező éjszakán Bonnie a Holdat nézte. Időközönként elérkezett ez az éjjel, amikor a parányi csillagok között csücsülő, folyton változó óriás égitest alakja kiteljesedett. Energiái a mindenség keletkezése óta csak egyre nőttek és minden teliholddal erősebbé vált istennőinek mágiájával együtt. Ma éjjel Ceres uralta az eget a kövérré hízott csillagpásztor istennője, hogy majd rövidesen átadja helyét Hekaténak a fogyó Hold asszonyának. De most még nem, most még egész volt, ennek az éjjelnek delén, amikor a háló, amely világunkat elválasztja a spirituális mindenségtől elvékonyodik, akár egy moly szárnya, amely túl közel repült a lámpa izzó körtéjéhez, szinte átlátszó lesz, láthatóvá és halhatóvá válik minden, ami a túl oldalán zajlik.


Bonnie és a barátnői éppen ezt akarták kihasználni. Jól ismerték saját erejüket, birtokolták a boszorkánysághoz szükséges képességeket, mind ilyen félreérthetetlenül furcsának születtek. Összekötötték személyeiket és a közöttük húzódó kötelék még magasabb szintre emelte mágiájukat. Ám a hatalmasok még hatalmasabbak akarnak lenni. A lány a társait várta. Már mindent előkészített. Az erdőséggel körbevett tisztás tökéletes helyszínnek bizonyult, így annak közepén ágakból kirakva már ott terpeszkedett a pentagram, amelynek csúcsaiba az öt alapelem jelképeit helyezte. A tűz szimbólumaként egy égő gyertya állt, amely már lassan olvadozott, s a viasz lecsurogván kis vájatokat képzett a még szilárd részeken, ez volt az egyetlen csúcs, amelyben zajlott némi mozgás, a többi, a víz, a szellem, a levegő, és a föld szeletei mozdulatlanul várták, hogy védelmükkel felruházhassák a szertartás végzőit. Már nem sok idő maradt, a ceremóniát pontban éjfélre tervezték, de Bonnie még mindig egyedül volt. A homályban egyre erőteljesebbé váló neszek kizökkentették a lányt eddigi révetegségéből és most utoljára végig nézett művén, amely már csak Lily és Kleo érkezését várta. Izgatott volt, még sosem végeztek ilyesfajta bűbájt.  

    Megérezte a többiek jöttét, már azelőtt tudta, hogy ott vannak, mielőtt a két lány a mezőre lépett volna a fák rengetegéből. Lépteik csendesek voltak, akár a macskák, mintha csak puha tappancsok érintették volna a talajt, de vonulásuk még így sem maradt észrevétlen, a természet figyelő, s vigyázó tekintetei elől nem lehet elbújni. Közeledő alakjuk elfújta a fiatal bűbájos minden, eddig körülötte lebegő kételyét. Bízott hármójukban, bízott a közös erőben. Mosoly ült ki az arcára, ahogy nézte barátait. Lily alacsony volt, kissé manószerű, vonásai, termete mellett még gyerekesebbé tették, ajkai teltek, szemei abszurd módon nagyok és éppen olyan sötét barnák, mint rövidre nyírt haja. Kleo színeiben éppen olyan volt, mint a mellette sétáló lány, ám alakja jóval magasabb a bőre pedig közel sem olyan hibátlan és itt- ott már jelezte korának egyre növekvő számait. Ebben a mély sötétségben, amelyet csak a Hold és a csillagok fénye oszlatott el valamelyest, így egymás mellett, akár anyának és lányának is nézhették volna őket. Bár nem voltak valódi rokonok szentül hitték, hogy őseik egyek és ma este az Ő segítségükért fohászkodtak.  

• - Elhoztad? - kérdezte suttogva Bonnie az előtte álló páros egyik tagját.  

Az apró Lily magasan ívelt dekoltázsú parasztblúzának nyakát lehúzva, egy női kezet figyelembe véve, majdhogynem ökölnyi nagyságú, fekete, szépen ívelt ásványt mutatott, amely finoman verte vissza az éjszakai égbolt gyér fényét, de az igazi csillogást bámulatosan megmunkált lánca és díszes képkeretre emlékeztető foglalata adta, amelyeknek anyaga minden bizonnyal ezüst lehetett. A keze kissé megremegett míg kicsatolta az értékes ékszert az arca is feszültségről árulkodott, úgy tűnt nem szívesen válik meg tőle. Végül mégis átnyújtotta Bonnie-nak, aki meglepődve tapasztalta, milyen nehéz terhet cipelt társa a nyakában.

  - Nyugodj meg! Visszakapod, megígérem! - tette az idősebb boszorkány Lily vállára a kezét.  

Ha nem is Ő volt kis csapatuk vezetője, Kleo mindig az a személy volt, aki elsimította a fiatalabb társai közötti esetleges súrlódásokat és vitákat. Különleges erénye volt, hogy mindig tudta, mit és mikor kell mondania, ahhoz, hogy pozitív irányba terelje a körülötte lévők érzelmeit. Ezúttal sem okozott csalódást. Lily vállai az eddigi feszült pozícióból leereszkedtek, szívverésének dübörgő rohama lassulni kezdett, légzése pedig fokozatosan visszatért a normál ütemre.  

• - Álljatok a csillag közepébe. - hangzott a jól halható kicsit karcosra sikeredett utasítás. Pisztolylövés szerűen hangos volt, az eddigi csendhez és suttogáshoz képest.  

A többiek vele együtt léptek be a pentagramba és három személyes kört alkotva, tenyereiket az ég felé emelve, úgy, hogy új begyeik éppen összeérjenek, az égre emelték tekinteteiket. A medál kiemelt helyet kapott, a körön belül, egy magas, fekete lepellel letakart fatörzs tetejére helyezték, gondosan elrendezve, mintha csak kiállításon lenne.  

“Előbb a felajánlás” 

Bonnie sokszor lejátszotta magában a szertartás menetét mielőtt a többiek csatlakoztak volna hozzá, de most, hogy valóban hozzá láttak, kicsit újra elfogta az idegesség. Mélyet sóhajtott, majd Lily felé fordította az arcát és alig észrevehetően bólintott.  A lány megköszörülte a torkát és suttogásnál alig hangosabban, mégis hátborzongatóan magabiztosan beszélni kezdett.  

• "Itt vagyunk és erőnk egy, fogadjátok hitünket. Ősi ereklye mit hoztunk nektek, anyáról lányra szállt e kegy. Boszorkányok hosszú sora, birtokolta korról korra, most itt fekszik, hogy emlékét mind elvegyék és felhasználjuk erejét." - 

•  

   A szavak újra és újra felhangzottak, míg a nyaklánc körül egyik pillanatról a másikra buborékszerű, a tudatlan halandók számára láthatatlan erőtér nem jött létre. Ekkor Lily elhallgatott és eddig felfelé fordított tenyereiket, most egymásfelé fordították, majd összeillesztették. Különös látványt nyújtottak így együtt, a magas Kleo és sokkal alacsonyabb társai, akik mellette jóformán gyereknek tűntek.  

“Aztán a kérés” -  

Folytatta gondolatmenetét Bonnie. Mind egyszerre bólintottuk és együtt kezdték meg vontatott kántálásukat, amely egyre hangosabb és gyorsabb lett.  

"Boszorkány ősök, boszorkány ősök, haljátok szavunkat, adjatok erőt, adjatok hatalmat. Átjárót nyitunk, hol egyesülhet törzsünk, átjárót nyitunk, hol összeállhat körünk. Adjátok mi tiétek, áldásotok vad erő, adjátok, hogy miénk legyen, a pusztító, s a teremtő."

  

    Visszhangzó szavaik végig hullámoztak a mező sík terepén, majd bevették magukat a fák közé, hogy ott elnyelje őket a bokrok és törzsek sokasága. Igéjük oly erőket szabadított fel, melyeknek létezésében nem is bíztak igazán. Minden kételyük helyt álló volt, valóban soha nem csináltak ezelőtt ehhez foghatót. Hogy kevés tapasztalatuk vagy szándékaik tisztátalansága okozta- e a vesztüket, azt a regék nem említik, de azon az éjjelen, egy medál, amely sötét hatalmat rejtett, három ostoba lány bűbáját követően kinyílott. A messzibe úszó, hangosan zengő igézet alatt a pentagram belseje ködbe borult, olyan ködbe, amely annyira fojtogató és átláthatatlan volt, hogy Bonnie, Kleo és Lily még egymást sem érzékelték. Eközben az ötágú csillagon kívül homályos szellemalakok képei derengtek fel. A boszorkány ősök némán figyeltek és véres könnyeik esőcseppekként hullottak a fekete gyepre. Háromszor hangzott el a versike, mielőtt a hangok elhaltak volna és gazdáik végleg elnémultak. Egy perces csend, ennyi jutott emlékül számukra, mielőtt a jelenések eltűntek volna, akárcsak, ha szél fújta volna tova őket. A természet is megdermedt, már sem közel, sem távol nem neszelt őz, vagy cirippelt tücsök, egyetlen bagoly sem énekelte éjjeli dalát, megállt a szél, és talán, egy pillanatra a Föld forgása is. A szörnyű köd oszlani kezdett és a sűrű, hideg permetben fekvő három, mozdulatlan testen átlépve egy sötét, arctalan alak indult pusztító útjára. Könnyedén lépte át a védelmezéshez oly kevésnek bizonyuló pentagram vonalait, megállt a még mindig égő gyertya mellett, leguggolt és közel hajolva, fekete, sírgödörre emlékeztető szájával eloltotta a lángot, majd felállt és elsétált. A legenda szerint, amerre jár, nyomában ott a kétségbeesés, kapzsiság, irigység, nyomor és HALÁL.  Az egyetlen, ami pedig utána maradt nem más, mint egy nyakék, amelynek fekete köve középen ketté hasadt.