Látni Őt!

 Csak néztük egymást, ahogy lassan a nap lebukott a horizont mögé és a fény és melegség helyét átvette egy hűvösebb alkonyat. Ő az este közeledtével elálmosodott, mint mindig, egy nehéz munkanap után, de engem még ébren tartott az utcáról beszűrődő zaj, az autók motorjának halk duruzsolása, a lehúzott ablakaikon át kisurranó muzsika szó, néhány arra sétáló járókelő beszélgetése és a régi fa ablakokon be-besüvítő szél hangjai. Hallgattam és néztem, Őt. Zöld szemei le és lecsukódtak, míg egyre ritkábban nyitototta ki őket, a légzése megváltozott, lassabb lett, békésebb, amint az álom hullámai elsodorták, más helyekre, idegen országokba, ahová nem tudtam követni Őt. De nem féltettem, mert nem ment messzire tőlem, karjai még mindig öleltek. Néztem és láttam. Résnyire elnyílt ajkain finoman fújta ki a levegőt, ütemesen, csiklandozva, mintha csak incselkedne. Szemöldökei meg-megrezzentek, hol fel, majd összehúzta őket, ujjai szétnyíltak, aztán ökölbe szorultak és én csak tovább néztem Őt. A zajongó kinti világ elhalkult, egyre nagyobb lett a sötétség uralta tér, pislogásaim mélyültek, arca el- eltünedezett  nehezedő szemhélyaim mögött. Mielőtt magam is átléptem volna Orpheusz az álomhozó birodalmába, még láttam egy pillanatra mosolyra húzódó ajkait. "Hát szépet álmodik!- gondoltam és lehunytam a szemem.