A levél kézhezvételét követően nem tudtam csak úgy besétálni a házba, hogy az éjjel fáradalmait kipihenjem. Nem fogott a hely és nem volt semmi az otthonnak alig csúfolható, magányos falak között, ami maradásra bírhatott volna. Kisétáltam Brighton tengerpartjára, hogy ott nézzem az egyre erősödő szél korbácsolta vizet. A kéklő hullámokat csodálva szinte teljesen kitudtam zárni a nyüzsgő kikötőváros forgalmát, a zsibongó népeket, csak saját problémáim kavarogtak egyre zaklatottabb elmémben. Nem tudtam és nem is akartam elfogadni, hogy kudarcra vagyunk ítélve. Segítségre volt szükségem, egy nálamnál bölcsebb ember szavaira, aki nem saját kétségeimet visszhangozza. Elképzeltem az életet Cassandra nélkül. Végeláthatatlan ivászat, könnyű nőcskék, akik semmit nem jelentenek és napról napra kevesebb életkedv, míg el nem ér majd a megkönnyebülést hozó öregség és a halál. Amikor erre gondoltam, hálát adtam a teremtőnek, hogy bundás vadjait nem ítélte örök életre, de azért bennem volt a neheztelés a sokkal hosszabb létért, mint amit egy halandó magáénak tudhatott. Sokan megkérdőjelezték, hogy egyáltalán Isten e a mi létrehozónk, de kérdem én, mégis ki más lehetne?
Elképzeltem, ha a veszteség tudata átvette volna a helyét a most még oly élénken bennem élő reménynek, hogy egy teleholdas éjjelen csak beszaladok a sós habok közé, ott átlényegülök, farkasként visszatérek a partra és hátra levő napjaimat fenevadként élem le, nem gondolva többé az emberi lét kusza mivoltára. Megtehetném? Mindenbizonnyal! Valóban akarom? Ez még kétséges. Amikor a hold sarlója végre egy egész körré válik, mi, vérfarkasok, azok lehetünk, ami valódi szellemünket áthatja, vadak, akik az erdő fáira vizelnek, marakodnak egy szelet húsért és az égre emelve tekintetünk elénekelhetjük gyászos indulónkat és ha hajnal előtt nem térünk vissza emberi alakunkba, úgy a következő holdtöltéig állatbőrben élünk. Ha valaki elég ideig él így, elfelejti milyen is kétlábon járni és már nem is vágyik rá többé. Hallottam mondákat, amikben gyenge, öreg őseink utolsó éveiket így élték le és csábító volt a gondolat, hogy kövessem példájukat. Leírhatatlan volt az a szabadság, mindazoknak akik nem élték át. Egyszerű gondolatok, színek, szagok, fékezhetetlen ösztönök, amik hajtottak, űztek, a zsákmány iránti megmagyarázhatatlan éhség és az erdő mélyének megnyugtató békéje.
Időközben a szél még vadabbá vált és lassan, szemerkélve az eső is eleredt, ezért feláltam, egy utolsó pillantást még vetettem a horizontra, mielőtt hátatfordítottam a hömpölygő víz tömegnek. Még mindig nem akartam haza menni, bámulni a falakat, amik mintha egyre csak közelednének, hogy össznyomjanak és megroskadjak saját lelkem terheitől. Jobb volt itt kinn, még akkor is ha bőrig ázom, még akkor is, ha csak tovább mélyítette nyomorom a kávézók teraszán ücsörgő szerelmespárok látványa. Az út ismerős volt a kikövezett tereken át, a sötét sikátorokig és hogy tudatosan, vagy öntudatlan azt a mai napig nem tudom, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy Sissi okkult boltjának ajtajánál ácsorgom és tenyeremmel árnyékot vetve a kirakat üvegén át lesekszem a jó öreg boszorkány tanyájánál. A kivilágítatlan üzlet elárulta, az idős, kinézetre a 70-es éveit taposó Elisabeth Hampton nem tartókodik a boltban, de még mielőtt minden reményem odaveszett volna, egy remegő, de határozott hang utat talált magának a levegőben.
- Fiú, hé, fiú... - a mondatot hangos ricsaj követte, ahogy a vén Sissi a bolt feletti lakásának erkélyén, fényes vas bögréjét neki ütötte a biztonsági korlátnak. - Már vártalak kölyök, gyere fel. - mondta és a felfelé vezető lépcsők irányába intett.
A zárt térben áporodott doh és az öregségre jellemző, furcsa szag terjengett, de meglepően tiszta volt, akárcsak a boszorkány lakása. Amint a lépcső tetejére értem, Ő már kinn várt rám az ajtó előtt és azonnal betessékelt. Furcsán szívélyes néni volt és kicsit félelmetes is. Vékonyszálú ősz haja fedetlenül lengedezett körülötte, otthonkája egyszínű szürke volt, de számtalan színes kendő lógott a nyaka és dereka körül, amiktől úgy nézett ki, mintha ráborult volna egy ruhászsekrény teljes tartalma. Mégis, ami a legkülönlegesebbé tette és amitől a hideg is kirázott, azok a szemei voltak, az egyik fekete volt, mint az éjszaka, míg a másik zöld, de nem egyszerű zöld, hanem olyan akár a jáde ékkő és ragyogott, még ebben a ködös, esős félhomályban is.
- Üdvözlöm, én... - a kezemet nyújtottam, de Ő nem viszonozta a gesztust, csak rábámult kinyújtott karomra, majd tekintetét visszafordította az arcom irányába.
- Tudom, hogy ki vagy! Csak azt nem tudom, miért jöttél!? De, talán azt még te sem tudod. - olyan áthatóan meresztgette rám felemás szemeit, hogy újra és újra beleborzongtam.
- Én... - valóban nem tudtam, mi vezetett ide. Akartam hallani végre valami jót, valami pozitívat, leginkább a jövőmet illetőleg. Visszahúztam a kezemet, ami kézfogásra várva még mindig ott húzódott kettőnk között. Majd azonnal zsebre is tettem mindkettőt, elakartam kerülni, hogy bármihez is hozzá érjek a lakásban. Nem mindennapi dolgok sorakoztak a sarokban álló szekrény polcain, egy befőttes üvegben mintha valami élő is motoszkált volna, de ezt a sarkot leszámítva minden teljesen hétköznapinak tűnt. Egy keskeny kanapé, televízió, amelynek képernyője most teljesen sötét volt, egy dohányzóasztal, rajta félig elszívott cigarettákkal teli hamutál. A világos függönyök egészen lakályossá tették a teret, bár az ablak mellett álló nagy kör alakú kalitka fekete tollakkal ékesített lármázó lakójának károgása azért nem volt éppen barátságos.
- Hephora, ne légy ilyen udvariatlan. - szólt a madárhoz, majd anélkül, hogy megállt volna, a nappaliból egy másik helyiségbe vezetett, valószínűleg a szobájából lekerített kis terület lehetett. Itt meglepően sötét volt, de az én szemeim gyorsan alkalmazkodtak a fény hiány okozta vaksághoz. Ablaktalan kis lyuk volt csupán középen két székkel és egy kerek asztalkával. Sissi az egyik székre mutatott és én azonnal el is foglaltam azt. Az asszony is leült, lassan, megfáradt tagjai szinte nyikorogtak és amint leérkezett a párnázott székre, ajkait halk nyögés hagyta el.
- Ne nézz rám ilyen szánakozva, öreg vagyok, na és? - förmedt rám.
- Óh, bocsánat, nem akartam... - de nem hagyta, hogy folytassam a mentegetőzést, inkább tovább beszélt.
- Nem sokan vannak már erre az én fajtámból, a farkasok teljesen kiszorítottak minket. - miközben ezt mondta, szemrehányó pillantást vetett felém. - de Én itt maradtam, hogy az olyan szerencsétleneknek segítsek, mint amilyen Te is vagy! - akárcsak a szája, a kezei is táncot jártak, meggyújtott egy füstölőt, aminek erős illata pillanatok alatt betöltötte a kis szoba levegőjét, majd bizarr, legyező mozdulatokat téve, körém és saját maga köré terelte az egyre sűrűsödő anyagot. Szinte örvényként vett körbe minket, ott forgott és hömpölygött, varázslatos volt.
- Mág el sem mondtam miért jöttem. - suttogtam. Sissi arca annyira nem evilági volt, hogy féltem megzavarom valamiféle rituáléban, így csak nagyon óvatosan és halkan beszéltem.
- A jövőt akarod látni, nemde? - kérdezte, de mozdulatai nem változtak, határozottak voltak és erősek. Írígyeltem tőle ezt a nyugodt, kifinomult energiát, amely biztossá tette vendégét az előtte ülő minden képességét illetőleg.
- És láthatom? - kérdeztem vissza.
- A jövő nem egy egyenes út. A még meg nem történt események ezer féle képpen is alakulhatnak. Az egyik döntés balra visz, a másik pedig jobbra és így tovább. Nincs biztos válasz, nincs előre elrendelt, nem dönt helyetted senki, az ösvényt neked, magadnak kell kitaposnod, a többi mind csak halandzsa... - meglepett a válasz. Hát nem tud segíteni?
- Viszont... - folytatta. - van itt valaki, aki beszélni akar veled. Már napok óta a nyakamra jár a vén ordas és az őrületbe kerget.
- Tessék? - a hangja más lett, könnyedebb, de nem értettem miről beszél, egészen addig amíg... Az asztal közepén egy nagy kör alakú gömb halvány pulzáló fényt kezdett árasztani magából és a gyenge fényben a fehér, körben úszó füst egyszer csak kékes színre váltott, majd a forgás megállt és alakot öltött. A szívem egy dobásnyit kihagyott és a levegő olyan nehéz lett, hogy alig bírtam beszippantani. Az apám volt az. Szellem teste ott lebegett az asztal mellett. Kivehető volt minden vonása, idősebbnek tűnt, mint amilyenre emlékeztem, de csak most láttam meg, milyen nagyon hasonlítok rá. - Apa...- szólítottam meg.
- Nincs sok időm. - felelte. A hangja parancsoló volt, tüzes, mintha csak valamiféle küldetést teljesítene, nem tűrt halasztást mondandója, nem jutott idő érzelgős, szép szavakra. - Ki kell hívnod Yurij-t, nem késlekedhetsz. Ha akarod a lányt, ha vele akarsz lenni, nincs más választásod.
- De én, nem... nem ölhetem meg! - még most sem hittem el igazán, hogy éppen a rég halott apámmal beszélgetek, de minden jel arra mutatott, hogy én vagyok a szoba egyetlen hitetlenje és ez a kétely már bennem is megingott a látottak után. - ez eszelős, hogyan? - akartam kérdezni, de Ő felemelte füstből épített, de masszív karját és tenyerét felém fordítva csendre intett.
- Hívd ki és amikor eljön a pillanat, hogy egyikőtök élet és halál közé kerül, tudni fogod, mit kell tenned. - mondatának vége már alig érthető volt. Világossá vált számomra, hogy az idő amelynek csekélységéről beszélt, már el is érkezett a végéig. 25 éve nem láttam Őt és most is csak néhány percre, de mielőtt a fény kialudt volna és a szellem köddé vált, még elhadartam néhány szót, amikről csak reménykedtem, hogy hallotta őket.
- Hiányzol! Szeretlek és megígérem, hogy büszke leszel rám! - ez volt minden, amit akartam mondani neki, ezek a szavak már évek óta ott ültek az apámmal kapcsolatos minden gondolatomon. Amint újra sötét lett, felpattantam a székről és a lábaim már vittek volna, ki innen, egyenesen a falka alfájához, hogy kihívjam Őt egy törvéyes megmérettetésre.
- Állj meg fiú! - szólt rám Sissi, aki szintén meglepően gyors mozdulatot téve megfogta a karom. - 20 font... - mondta, majd amikor felhúztam a szemöldököm hozzá tette. - és 50 penny, amiért fizetés nélkül akartál távozni.
Amikor végre az utcára értem és visszanéztem az erkélyen ácsorgó vén Sissi-re önkéntelenül is elfogott a nevetés, majd elmotyogtam magamban egy halk mondatot. - Lehúzós vén banya.
- HALOTTAM... - kiáltott utánam az öreg boszorkány.
A szeánsz után sok minden megváltozott bennem. Bőven megérte a 20 dollárt, bár ezt sem Sissi-nek sem soha, senki másnak nem vallottam volna be. Irányt muatatott nekem, olyan tervet, amelynek sikerességében végre bízhattam, bár még nem láttam az út végét, de ahogy nem régen egy bölcs öregasszony mondta nekem, az ösvényre már rátaláltam. Végig sétálva a hosszú úton, amely hazáig vezetett elterveztem, hogyan teszem meg azt, ami előttem áll. Lezuhanyoztam, kialudtam magam, tiszta ruhát öltöttem, ránéztem a Hold naptárra, amely, nem ért meglepetésként, óriás betúkkel hírdette, a holnapi teliholdat. A "farkasodú" nevű kocsmához mentem, ahol az élet, most is zajlott, mint mindig. Néhány fiatal farkas a billiárd asztalt koptatta, asszonyok és lányok ücsörögtek a sarkokban álló asztaloknál, felnőtt és idősebb férfiak áldogáltak a pult környékén és a középen elhelyezett fő asztal körül. Yurij-t is itt találtam, 3 másik fontos falka taggal és leendő velyével, aki csak vézna kis kölyöknek tűnt a robosztus alakok mellett. Cassandra-t sehol nem láttam, aminek kivételesen örültem, nem hiányzott, hogy visszatartson, vagy kérlelő tekintetét ott érezzem magamon. Most az egyszer, cseppett sem félve, oda léptem a nagy asztal üresen álló végéhez és határozottan, de minden felesleges agressziót kerülve, hangosan és jól érthetően beszélni kezdtem.
- Yurij Denali, a Guntaya falka vezetője, ezennel, a vér jogán és a lányod iránt érzett olthatatlan szerelmem okán, a holnapi telehold éjjelén párbajra hívlak téged! - nem vártam választ, rangon aluli lett volna, ha a vezető, azon kívül, hogy tudomásul veszi trónbitorló szándékomat, még felelettel is illet. Így csak hátat fordítottam és hallgatva a falka hitetlenkedésének hangját kisétáltam az egyre mélyülő estébe. Ott megálltam egy pillanatra, mélyen magamba szippantottam egy szeletnyit a hűvös éjjeli légből, majd felnéztem az égre, amely most jószerével teljesen csillagtalan volt, de a felhők közül egy foltban kikandikált az éjjeli pásztor már majdnem kerek alakja. Kevesebb mint 24 órám maradt, arra, hogy felkészüljek, az előttem álló csodás életre, vagy az utolsó lélegzetvételemre ezen a világon. Holnap este minden eldől, gondoltam, mielőtt a párnámra hajtottam a fejem. Az álom messziről elkerült, de ez nem lepett meg, nyitott szemmel köszöntött rám a hajnal, majd Cassandra dörömbölése és esdeklése fájdította heves izgalommal teli szívemet. Szivesen kimentem volna hozzá, hogy elmondjam, kettőnkért teszem, hogy végre együtt legyünk, hogy olyan életet adhassak neki, amilyet megérdemel, hogy a szerelmünk kiteljesedhessen és már majdnem meg is tettem, de végül visszatartott a tudat, hogy nem tudnék a szemébe nézni és egyszerűen odavágni neki, hogy minden vágyam, az, hogy végezzek az apjával. Bíztam magamban és bíztam abban, hogy apám nem véletlenül késztetett cselekvésre, hogy ez a döntés lesz az, ami a kívánt jövő felé vezet.
Bezárkózva vártam meg, hogy a nap utolsó sugarai is elhaljanak és helyére felkússzon a Hold. A falka hagyományait követve, kisétáltam a harc helyszínéül szolgáló tisztás közeléig, majd ott, levetettem emberi ruháimat és gyenge, sérülékeny bőrömtől megszabadulva, farkasként jelentem meg a kihíváson. Méltóságteljesen sétáltam, amennyire csak tőlem tellett, amennyire tudtam, milyen is az, amikor valaki egy mindent eldöntő harcra készül. Yurij már ott várt rám, körülötte lelkes hívei, akik így nem csak őt, de engem is közrefogtak. Támogatásnak tűnt, mintha mellette, vagy éppen mellettem kampányolnának, de egyetlen célja volt ennek a szoros körnek, amely a harc közben egyre szűkebb és szűkebb lett, a vesztes testének utolsó szőrszálig való felfalása. Ilyenek voltunk, ragadozók, gyilkosok, lelketlen szörnyek, vagy csak az ösztöneink által vezérelt egyszerű állatok, hogy ki hogyan látja ezt, az mindenkinek sajátja. A csata kimenetele sokáig kétséges volt, mindketten szereztünk komoly sebeket, társaink nyáladzó pofái és skarlát piros ki- kiöltött nyelvei pedig türelmetlenségről árulkodtak, alig várták, hogy így vagy úgy, de vége legyen és megtömhessék hasukat. A szukák otthon várták, hogy ki kerül ki győztesen, örültem, ha meghalok, Cassandra- nak nem kell végig néznie, ahogyan azt sem, ha győzök. Fogak csattantak, izmos testek feszültek egymásnak, bordó piros vér színezte az éjszakában majdnem feketének tűnő fúszálakat. Egyre gyengülő, támolygó testeinket már csak az élni akarás mozgatta, míg végül egy óra kemény küzdelem után Yurij hibázott. Túl közel engedett és hogy öregsége, vagy lankadó figyelme okán, de elvétette a fogást. Megragadtam a nyakát, éles fogaim átszakították a már amúgy sebzett bőrt és kicsorduló vére szétterjedt a pofámban. Elérkezett hát a pillanat, tudtam, egy erősebb szorítás és eltörhetem az alfa nyakát, akkor elengedem, félre állok és a falka többi tagja elvégzi a munka rájuk eső részét. Pár másodpercre minden lelassult, ott éreztem apám érintését a homlokomon, ahogy kisimítja fekete hajamat a szememből és megtanít engem az élet egyik legszükségszerűbb szabályára. Újra 8 évesnek éreztem magam, még a helyzet ellenére is és ott hallottam a hangját a fejemben. "A könyörület nem gyengeség, hanem erő, amelytől tisztelet ébred az arra méltó szívekben, ne felejtsd ezt el fiam. A jó vezető tudja, mikor kell könyörületet tanúsítania!"
Igaza volt, elérkezett a perc, amikor már láttam, mit kell tennem, ha elengedem, rátámadnak, de ott állok majd mellette és együtt túlélhetjük, mindketten. Azonnal gyengítettem a szorításon. Éreztem, ahogyan előbb megfeszülnek az izmai, mint aki újra támadni akar, bízván benne, hogy magam is csak gyengülök, így még egy utolsót szorítottam rajta, hogy bizonyítsam fölényem, majd hirtelen elengedtem Őt és szembefordultam az összzáródó farkas gyűrűvel.
Az utolsó csatát vállat vállnak vetve kezdtük és két fiatal falkatag legyűrését követően a vér utáni szomj alábbhagyott, a maradék elégedetlenkedő horda pedig szétszóródott. A távolba húzódó csatlósok szeme láttára vetettük fejünket az égnek és együtt vonítottunk a Holdra, hogy biztosítsuk baráti szándékainkat. Nem akartam falkavezér lenni és nem is lettem, Yurij még sokáig volt vezető, hogy aztán átadja a helyét Claire-nek, az unokájának, akinek csodás érzéke volt az irányításhoz, minden területen. Cassandra és Én hosszú, boldog éveket éltünk le együtt a gyerekeink, majd az unokáink körében. Nem bántuk, hogy sosem volt saját falkánk, amire igazán vágytunk, az a másik volt és azt megkaptuk. Szerelemben és bőségben éltük le létünk minden ezután következő napját, én pedig örökké áldottam azt a 20 fontot és 50 pennyt, amit Sissi- nek adtam boldogságom zálogaként.
THE END
