Elszabadult erő, avagy három boszorkány halála

Azon a varázslatosnak ígérkező éjszakán Bonnie a Holdat nézte. Időközönként elérkezett ez az éjjel, amikor a parányi csillagok között csücsülő, folyton változó óriás égitest alakja kiteljesedett. Energiái a mindenség keletkezése óta csak egyre nőttek és minden teliholddal erősebbé vált istennőinek mágiájával együtt. Ma éjjel Ceres uralta az eget a kövérré hízott csillagpásztor istennője, hogy majd rövidesen átadja helyét Hekaténak a fogyó Hold asszonyának. De most még nem, most még egész volt, ennek az éjjelnek delén, amikor a háló, amely világunkat elválasztja a spirituális mindenségtől elvékonyodik, akár egy moly szárnya, amely túl közel repült a lámpa izzó körtéjéhez, szinte átlátszó lesz, láthatóvá és halhatóvá válik minden, ami a túl oldalán zajlik.


Bonnie és a barátnői éppen ezt akarták kihasználni. Jól ismerték saját erejüket, birtokolták a boszorkánysághoz szükséges képességeket, mind ilyen félreérthetetlenül furcsának születtek. Összekötötték személyeiket és a közöttük húzódó kötelék még magasabb szintre emelte mágiájukat. Ám a hatalmasok még hatalmasabbak akarnak lenni. A lány a társait várta. Már mindent előkészített. Az erdőséggel körbevett tisztás tökéletes helyszínnek bizonyult, így annak közepén ágakból kirakva már ott terpeszkedett a pentagram, amelynek csúcsaiba az öt alapelem jelképeit helyezte. A tűz szimbólumaként egy égő gyertya állt, amely már lassan olvadozott, s a viasz lecsurogván kis vájatokat képzett a még szilárd részeken, ez volt az egyetlen csúcs, amelyben zajlott némi mozgás, a többi, a víz, a szellem, a levegő, és a föld szeletei mozdulatlanul várták, hogy védelmükkel felruházhassák a szertartás végzőit. Már nem sok idő maradt, a ceremóniát pontban éjfélre tervezték, de Bonnie még mindig egyedül volt. A homályban egyre erőteljesebbé váló neszek kizökkentették a lányt eddigi révetegségéből és most utoljára végig nézett művén, amely már csak Lily és Kleo érkezését várta. Izgatott volt, még sosem végeztek ilyesfajta bűbájt.  

    Megérezte a többiek jöttét, már azelőtt tudta, hogy ott vannak, mielőtt a két lány a mezőre lépett volna a fák rengetegéből. Lépteik csendesek voltak, akár a macskák, mintha csak puha tappancsok érintették volna a talajt, de vonulásuk még így sem maradt észrevétlen, a természet figyelő, s vigyázó tekintetei elől nem lehet elbújni. Közeledő alakjuk elfújta a fiatal bűbájos minden, eddig körülötte lebegő kételyét. Bízott hármójukban, bízott a közös erőben. Mosoly ült ki az arcára, ahogy nézte barátait. Lily alacsony volt, kissé manószerű, vonásai, termete mellett még gyerekesebbé tették, ajkai teltek, szemei abszurd módon nagyok és éppen olyan sötét barnák, mint rövidre nyírt haja. Kleo színeiben éppen olyan volt, mint a mellette sétáló lány, ám alakja jóval magasabb a bőre pedig közel sem olyan hibátlan és itt- ott már jelezte korának egyre növekvő számait. Ebben a mély sötétségben, amelyet csak a Hold és a csillagok fénye oszlatott el valamelyest, így egymás mellett, akár anyának és lányának is nézhették volna őket. Bár nem voltak valódi rokonok szentül hitték, hogy őseik egyek és ma este az Ő segítségükért fohászkodtak.  

• - Elhoztad? - kérdezte suttogva Bonnie az előtte álló páros egyik tagját.  

Az apró Lily magasan ívelt dekoltázsú parasztblúzának nyakát lehúzva, egy női kezet figyelembe véve, majdhogynem ökölnyi nagyságú, fekete, szépen ívelt ásványt mutatott, amely finoman verte vissza az éjszakai égbolt gyér fényét, de az igazi csillogást bámulatosan megmunkált lánca és díszes képkeretre emlékeztető foglalata adta, amelyeknek anyaga minden bizonnyal ezüst lehetett. A keze kissé megremegett míg kicsatolta az értékes ékszert az arca is feszültségről árulkodott, úgy tűnt nem szívesen válik meg tőle. Végül mégis átnyújtotta Bonnie-nak, aki meglepődve tapasztalta, milyen nehéz terhet cipelt társa a nyakában.

  - Nyugodj meg! Visszakapod, megígérem! - tette az idősebb boszorkány Lily vállára a kezét.  

Ha nem is Ő volt kis csapatuk vezetője, Kleo mindig az a személy volt, aki elsimította a fiatalabb társai közötti esetleges súrlódásokat és vitákat. Különleges erénye volt, hogy mindig tudta, mit és mikor kell mondania, ahhoz, hogy pozitív irányba terelje a körülötte lévők érzelmeit. Ezúttal sem okozott csalódást. Lily vállai az eddigi feszült pozícióból leereszkedtek, szívverésének dübörgő rohama lassulni kezdett, légzése pedig fokozatosan visszatért a normál ütemre.  

• - Álljatok a csillag közepébe. - hangzott a jól halható kicsit karcosra sikeredett utasítás. Pisztolylövés szerűen hangos volt, az eddigi csendhez és suttogáshoz képest.  

A többiek vele együtt léptek be a pentagramba és három személyes kört alkotva, tenyereiket az ég felé emelve, úgy, hogy új begyeik éppen összeérjenek, az égre emelték tekinteteiket. A medál kiemelt helyet kapott, a körön belül, egy magas, fekete lepellel letakart fatörzs tetejére helyezték, gondosan elrendezve, mintha csak kiállításon lenne.  

“Előbb a felajánlás” 

Bonnie sokszor lejátszotta magában a szertartás menetét mielőtt a többiek csatlakoztak volna hozzá, de most, hogy valóban hozzá láttak, kicsit újra elfogta az idegesség. Mélyet sóhajtott, majd Lily felé fordította az arcát és alig észrevehetően bólintott.  A lány megköszörülte a torkát és suttogásnál alig hangosabban, mégis hátborzongatóan magabiztosan beszélni kezdett.  

• "Itt vagyunk és erőnk egy, fogadjátok hitünket. Ősi ereklye mit hoztunk nektek, anyáról lányra szállt e kegy. Boszorkányok hosszú sora, birtokolta korról korra, most itt fekszik, hogy emlékét mind elvegyék és felhasználjuk erejét." - 

•  

   A szavak újra és újra felhangzottak, míg a nyaklánc körül egyik pillanatról a másikra buborékszerű, a tudatlan halandók számára láthatatlan erőtér nem jött létre. Ekkor Lily elhallgatott és eddig felfelé fordított tenyereiket, most egymásfelé fordították, majd összeillesztették. Különös látványt nyújtottak így együtt, a magas Kleo és sokkal alacsonyabb társai, akik mellette jóformán gyereknek tűntek.  

“Aztán a kérés” -  

Folytatta gondolatmenetét Bonnie. Mind egyszerre bólintottuk és együtt kezdték meg vontatott kántálásukat, amely egyre hangosabb és gyorsabb lett.  

"Boszorkány ősök, boszorkány ősök, haljátok szavunkat, adjatok erőt, adjatok hatalmat. Átjárót nyitunk, hol egyesülhet törzsünk, átjárót nyitunk, hol összeállhat körünk. Adjátok mi tiétek, áldásotok vad erő, adjátok, hogy miénk legyen, a pusztító, s a teremtő."

  

    Visszhangzó szavaik végig hullámoztak a mező sík terepén, majd bevették magukat a fák közé, hogy ott elnyelje őket a bokrok és törzsek sokasága. Igéjük oly erőket szabadított fel, melyeknek létezésében nem is bíztak igazán. Minden kételyük helyt álló volt, valóban soha nem csináltak ezelőtt ehhez foghatót. Hogy kevés tapasztalatuk vagy szándékaik tisztátalansága okozta- e a vesztüket, azt a regék nem említik, de azon az éjjelen, egy medál, amely sötét hatalmat rejtett, három ostoba lány bűbáját követően kinyílott. A messzibe úszó, hangosan zengő igézet alatt a pentagram belseje ködbe borult, olyan ködbe, amely annyira fojtogató és átláthatatlan volt, hogy Bonnie, Kleo és Lily még egymást sem érzékelték. Eközben az ötágú csillagon kívül homályos szellemalakok képei derengtek fel. A boszorkány ősök némán figyeltek és véres könnyeik esőcseppekként hullottak a fekete gyepre. Háromszor hangzott el a versike, mielőtt a hangok elhaltak volna és gazdáik végleg elnémultak. Egy perces csend, ennyi jutott emlékül számukra, mielőtt a jelenések eltűntek volna, akárcsak, ha szél fújta volna tova őket. A természet is megdermedt, már sem közel, sem távol nem neszelt őz, vagy cirippelt tücsök, egyetlen bagoly sem énekelte éjjeli dalát, megállt a szél, és talán, egy pillanatra a Föld forgása is. A szörnyű köd oszlani kezdett és a sűrű, hideg permetben fekvő három, mozdulatlan testen átlépve egy sötét, arctalan alak indult pusztító útjára. Könnyedén lépte át a védelmezéshez oly kevésnek bizonyuló pentagram vonalait, megállt a még mindig égő gyertya mellett, leguggolt és közel hajolva, fekete, sírgödörre emlékeztető szájával eloltotta a lángot, majd felállt és elsétált. A legenda szerint, amerre jár, nyomában ott a kétségbeesés, kapzsiság, irigység, nyomor és HALÁL.  Az egyetlen, ami pedig utána maradt nem más, mint egy nyakék, amelynek fekete köve középen ketté hasadt.