Christopher a lányt figyelte. A szeptemberi reggelek hűvös csöndjében, amikor a kávézó teraszán még csak alig ücsörgött pár ember. "Milyen gyönyörű" - gondolta és tetőtől talpig végig mérte Őt. Az apró kezek, amik minden remegés nélkül szolgálták fel a reggeli croissant-t és kávét, a keskeny, hamvas bőrrel fedett vállak, amelyek a férfit a védelmezés oly hősies érzetével töltötték el, a fiatal, feszes keblek, a karcsú derék, a kissé kiszélesedő csípő, a hosszú és őzgida kecsességét idéző lábak, amiket ma térdig érő ceruza szoknyába bújtattak, mind elbűvölték. Már megszokta a lengébb öltözetet, ami az új idők velejárója és meglepődöttség nélkül konstatálta, hogy a kivillanó boka és fedetlen vállak már rég nem jelentettek egyet a könnyűvérűség fogalmával. Abban a korban, amelyben Christopher McNeil született, a nők puffos több rétegű ruhakölteményeket viseltek és bár alig kaptak levegőt, a tökéletes alak érdekében képesek voltak egész nap kényelmetlen, szoros fűzőkbe tekertetni magukat. Szinte bármit megtettek, hogy úgynevezett barátaik, vagy a férjük, esetleg nagyravágyó rokonságuk a legmesszebbmenőkig bálványozzák szépségüket. Mr. McNeil egy rövid sohajjal nyugtázta milyen régen is volt 1886. A MOST, sokkal szabadabbnak bizonyult, akárcsak Victoria. A nő még mindig egy közeli asztalnál csevegett, két nála minden bizonnyal sokkal idősebb asszonnyal, akik talán a mai nap első vendégei voltak. Legalább 2. alkalommal kértek egy- egy újabb adag frissen sült pékárut, hogy majszolgatva beszéljék ki a még alighogy lézengő járókelőket. Victoria fekete haját laza lófarokba kötötte hátul a tarkójánál, de az még így is kicsivel a dereka alá lógott, ez még jobban felcsigázta az Őt figyelő Christopher-t. Legalább tucatszor elképzelte már, hogyan szorítaná magához a lányt, s hogy selymes fürtjei, hogyan csúsznának be széttárt ujjai közé. A férfi tekintete a hajáról lassan a nyakára tévedt és pulzáló nyaki verőere láttán azonnal elfogta a mardosó éhség. Nyelt egyet,hogy csillapítsa az égető szárazságot és elfordította a fejét. Néha csak az is jó volt, ha a hangját hallgathatta, most is így tett, figyelte lágy, dallamos beszédét, ahogy a szavak elhagyták ajkainak oly szépséges ívét. Nem volt egyszerű élete, egyedül volt, a szülei már régen meghaltak, nem volt testvére, sem igazi barátai. Gyakran költözött új városba, hogy egy reménytelibb, másik életbe kezdjen. Kávézók, cukrászdák, pékségek és clubbok alkalmazottjaként kereste siralmas kis életére elegendő bérét és még csak nem is sejtette, hogy soha nincs egyedül. Christopher 7 éve követte nyomon életének minden aspektusát. Szerelmek jöttek és mentek, de a férfi mindig ott várt rá a sötétben, szótlanul. Egy - egy rossz nap után, amikor a lány álomba sírta magát, a vámpír, szobája egy fekete sarkából előbukkanva, puha csókot lehelt könnyektől áztatott arcára és betakarta törékeny testét.
- Elnézést. Hozhatok még valamit? - zavarta fel merengéséből a lány.
Nem köszönöm, akarta felelni, de hirtelen egyetlen szó sem hagyta el a torkát. Meglepte, hogy vágyakozásának tárgya hirtelen ily közel került hozzá. Ahogy tekintetük találkozott Victoria arca megváltozott, mosolya keskenyebb lett, szemeibe értetlen kíváncsiság költözött.
- Nem ismerjük egymást valahonnan? - kérdezte a férfit. Fejét oldalra billentette, homlokát apró ráncok lepték el, ahogy próbálta felidézni, mikor láthatta utoljára ezt a számára oly ismerős arcot.
- Nem hiszem. - felelte Christopher még mindig zavartan. Majd talpra szökkent, fogyasztásának árát az asztalra dobta és hátat fordított a lánynak és a kávézónak egyaránt. Ahogy lelépett a terasz alacsony padkájáról még hallotta a magában motyogó nő szavait.
- egészen biztosan ismerem valahonnan... de milyen furcsa férfi... - majd az asztalon hagyott pénzzel és egy üresen tátongó kávés bögrével bement az üzlet ajtaján.
Nem ez volt az első alkalom, hogy Ms. Duboa ráismert Mr. McNeil-re. A hét év alatt, legalább 100x találkoztak már, ám a legtöbb találkozás emlékét a férfi kénytelen kelletlen ugyan, de kitörölte a nő agyából. Mindannyiszor megfordult a fejében, hogy randevúra hívja az ifjú hölgyet és egy két romantikus estét követően elmondja neki, mi is Ő valójában. Elképzelte az összes létező végkimenetelt színvallását követően. Némelyikben szerencsésen alakultak a dolgok, a lány elfogadta kilétét és vele maradt, majd megöregedett és meghalt, Ő pedig tovább szenvedte az évszázadokat, olyan is volt, ahol Victoria meggyűlölte Őt, vagy éppen bolondnak tartotta, esetleg rettegett tőle, de akadt közöttük olyan is, amiben önmagához hasonlóvá tette a lányt, aki aztán vele maradt és örökkön örökké együtt éltek. De képzeletében előfordult az is, hogy a lányt a halhatatlanság romlottá tette, megváltoztatta és sosem lettek egymáséi. Bármelyik jövőre tekintett, úgy érezte, nem éri meg a kockázat, hogy elveszítse azt, aki bár így sem az övé, mégis talán most van hozzá a legközelebb. Így vigyázhatott rá, foghatta a kezét csodálatos, szivárvánnyal és szeretettel elvarázsolt álmokat idézve szomorú hétköznapjaiba.
Egyszerre egy kéz érintette meg a vállát. Izmai azonnal megfeszültek, már azelőtt tudta kit fog látni, amikor megfordul, mielőtt megtette volna. Victoria volt az, az illata úgy lengte körül a szinte elkábuló férfit, mint a legédesebb francia parfüm.
- Túl sok pénzt hagyott ott Uram. - ejtette ki a szavakat. Majd hirtelen ismét más lett az arca, mintha csak a felismerés suhant volna végig rajta. - Héj... Te nem Seattle-ből költöztél ide? - kérdezte míg a visszajárót a fölé magasodó Christopher kezébe nyomta. - igen, egész biztosan ott találkoztunk, amikor a pékségben dolgoztam, minden reggel odajártál. - láthatóan megnyugtatta, hogy ismeri a férfit és bele sem gondolt abba, hogy az ilyen véletlenek lehetetlenség számba mennek.
- Tényleg! Azta, milyen kicsi a világ...- Christopher belement a játékba. Nem akart ellent mondani a lánynak és örült, hogy 2 éve először egy kicsit újra beszélgethetnek egymással. Szinte mágikusan vonzotta a nő kék szemeinek látványa, olyan volt, mint az óceán legtisztább részének vize, elmerült volna benne, talán bele is fulladt volna.
- Nem lenne kedved meginni valamit? Mondjuk este, ha itt végeztem? - kérdezte újra Victoria. Legutóbbi beszélgetésük óta, mintha más lett volna, sokkal célratörőbb, bátrabb, vakmerőbb. Ez az új fajta szenvedély, amit most látott rajta még inkább tetszett a kinézetében csupán harmincas évei közepén járó férfinak, aki, bőven kitűnt az átlagos kinézetű férfiak sorából.
- Rendben. - most először adta meg a lehetőséget kettejüknek, hogy több legyen a közöttük húzódó kapcsolat puszta egyoldalú, plátói szerelemnél. - akkor 6-ra érted jövök ide... - folytatta udvariasan.
- Tudod mit? Legyen inkább vacsora és mondjuk 9-kor a La grotte de Chypre, az egy kis étterem a... - de mielőtt kimondhatta volna a férfi válaszolt.
- Ismerem a helyet. - ez az új talpraesett Victoria teljesen megdöbbentette. Éjjelente, ahogy figyelte Őt, vagy messziről leste, amikor dolgozott, olyan védtelennek és gyámoltalannak tűnt. - Akkor ott találkozunk?
- Igen, az úgy jó lenne. - most újra mosolygott, de ez a mosoly nem volt visszafogott, széles volt és olyan valódi, hogy öröme azonnal átragadt Christopher-re és neki is mosolyognia kellett. Ez a mindkettőjüket körüljáró izgatottság még azután sem szűnt meg, hogy beszélgetésük véget ért és Victoria visszasietett munkahelyére. A még mindig döbbent Christopher elmélázva nézte, ahogy a nő áthalad az úton. Az a Victoria, akit Ő ismert, sosem hívott volna el egy férfit randevúra. Mikor vált ilyen bátorrá, nyílt szívűvé és akaratossá, mikor vette át az irányítást? Nem bánta, hogy ilyen lett, ettől úgy érezte, elérkezett az idő, hogy lépjen, hogy Ő is bátor legyen és tettrekész, mint a lány.
- Alig várom. - kiáltott még utána, mielőtt az eltűnt volna a szeme elől.
Tehát elérkezett a nap, ma este eldől, hogy vajon kedveli - e majd Őt a lány. Impulzivitása még labilisabbá tette amúgy is lobbanékony természetét, éhsége most már a tetőfokára hágott. Mielőbb zárt helyre kell jutnia, gondolta, mielőtt a vérszomj végleg elveszi az eszét. Még az este előtt táplálkoznia kell, kell egy ember, aki nem hiányzik majd senkinek, aki nem tett nagy és becsületes dolgokat, aki romlott, gonosz és nincs túl messze.
Christopher a vámpírlét negatív velejárójaként tekintett az emberi élet kioltására és Ő maga is úgy hitte, hogy egy ifjú vérszívó számára talán ez a legnehezebben elviselhető változás. Ez volt az a szörnyű következmény, amiért soha nem akarná Victoria-t önmagához hasonlóvá tenni és szintén ez volt az, ami miatt nem óhajtotta elmondani neki, milyen gusztustalan lényt rejt jóképű álarca. Hogyan is tudná elfogadni ezt a borzalmat, mikor 101 éves vámpírléte alatt még Ő sem volt képes megbarátkozni a gondolattal.?! Az élni akarás azonban rákényszerítette, ha nem is szerette a halál hírnökének szerepét. Azt azért be kellett ismernie, hogy a vadászat és maga a táplálkozás minden alkalommal mámorító volt, az áldozat, amint fogai átszúrták a puha és hamvas emberi bőrt, elgyengülten, szinte kéjesen nyögdécselve omlott erős karjaiba, hogy aztán utolsó csepp véréig szolgálja a vámpír kényét és kedvét. Ezen a délutánon is éppen így volt ez. Christopher jól tudta hol talál megfelelő élelmet. A külső negyedek prostituáltjainak vére ugyan nem volt olyan tiszta és friss, amilyenre igazán vágyott volna, de végső soron kielégítő eledelül szolgáltak. Némelyikük akár egy rosszul erjessztett bor, savanyú, vagy éppen keserű a sejtek között száguldozó heroin okán, de legtöbbjüknek megváltás volt a halál, hogy megszabadulhattak nyomorúságos és sajnálatra méltó életüktől. Christopher hallgatta áldozatai magukba forduló halk sutyorgását, az értelmetlen szavakat, a közeledő őrületet és mikor elérkezett az idő és ezek a szerencsétlenek már majdnem önkezűleg vetettek véget életüknek, a férfi csak akkor avatkozott közbe, s átsegítette őket a túl világ csendességébe. Előfordult, hogy erőszaktevők, vagy gyilkosok vérét szívta és mindvégig azzal nyugtatta magát, hogy ezzel jót tesz. A több mint 100 éves múltja alatt soha nem jutott eszébe, hogy társául fogadjon valakit, kivéve ezt a lányt Victoria-t, aki mellett többé nem érezte volna egyedül magát. Így amikor elhagyta a madame-ok utcájának sarkát és visszaemlékezett a percekkel ezelőtt karjaiban fekvő Cecilia elméjében kavargó sok- sok boldog és elszomorító emlékre, amelynek minden szeletét magába szívta a nő vérével együtt, egyben azt is eldöntötte, hogy ha nem is ma este, de elmondja szerelmének az igazat, önmagáról és az életéről.
FOLYTATJUK...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése