Victoria ideges izgatottsággal várta az estét. Régen randizott már és főleg olyan férfival, aki ennyire a kedvére való volt. Nem tudta megállapítani a férfi korát, de teljesen bizonyos volt affelől, hogy idősebb, mint amilyennek vonásai mutatják. A sármos borostás arc, a sötét dús szemöldök és az alatta rejtőző fekete szempár, ami tele van megértéssel, kedvességgel, és ezt jól látta a lány, de nem akart tudomást venni róla, valamiféle rejtett agresszióval, félelemmel és sötét titkokkal. Több mint másfél éve, hogy Párizsba költözött és nem csak Seattle-t hagyta maga mögött, hanem egy olyan embert is, akit fél évig szeretett és aki további 4 hónapig keserítette meg az életét. A sorozatos bántások, a sok pofon, a kék és zöld foltok rejtegetése a munkahelyén és a néhány havernak nevezett ismerős előtt, végül odáig vezettek, hogy eltervezte, hogyan szökik meg egy éjjel, amíg Tony alszik. Az akcióra azonban nem került sor, mert a megtervezett időpont előtti reggelen az erőszakos és önmagából kifordult élettárs nem nyitotta ki a szemét. Az orvos szakértő szerint amfetamin túladagolás következtében történt szívinkfarktus volt a halál oka. Vickyt kétségek mardosták a diagnózis kapcsán, hisz soha nem látta drogozni a férfit, pedig szinte minden percüket együtt töltötték. Tony, féltékenysége okán, nem veszítette szem elől a lányt, még a munkahelyére is követte Őt, sőt az utolsó hónapban, odáig fajult kettejük kapcsolata, hogy az elvakult férfi felmondott a munkahelyén, hogy nyomon követhesse Vicoria minden lépését. A nőt, bármennyire is szégyelte érzéseit, megkönnyebülés töltötte el és megesküdött önmagának, hogy soha, de soha többé nem engedi, hogy egy férfi uralkodjon rajta. A történtek után egy héttel kiköltözött a közösen bérelt lakásból és nyakába vette a világot. Párizsban új lehetőségeket látott. A munka mellett most végre másra is maradt ideje. Divattervezést tanult, eljárt szórakozni, már egy- két barátja is akadt és bár ezt nem említette senkinek, meg volt győződve róla, hogy mindebben egy őrangyal keze lehet. Éjjelente sokszor hallott egy bársonyos hangot, amely vigasztalta és bátorította Őt. Az a hang pedig kísértetiesen hasonlított a ma esti randevúja hangjához. "Ez egész biztosan egy jel" - gondolta, miközben a villamosra várt. Mióta délelőtt elváltak egymástól folyton azon kapta magát, hogy Christopher-re gondolt, izzó vágyat ébresztett benne ahányszor csak maga elé képzelte széles vállait, gödröcskés állát, és tökéletlen, mégis formás ajkait. Csak most esett le neki, hogy be sem mutatkozott és a férfi nevét sem tudja. Ez szokatlanul könnyelmű volt tőle és kicsit meg is rőkönyödött rajta, de azonnal felengedett, amint újra bevillant előtte a férfi arca. Halk kuncogásban tört ki, még az sem zavarta, hogy a vele együtt várakozók megbámulják, amint magában nevetgél. Ez egy ilyen abszurd nap volt. Este pedig találkozni fog a valaha általa látott legszexibb idegennel.
A lépcsőházban csend uralkodott, s egyetlen lélek sem járkált a folyosón, míg a nő a kulcsaival matatott. A lakás kicsi volt, de rendezett, talán szokatlanul is, mintha nem lakna benne senki, csak várná jövendőbeli gazdáját. A keskeny konyhapulton egy a sarokban álló kristály módjára csillogó, ám minden bizonnyal műanyag vázában, néhány virág azért sokat dobott a hely otthonosságán. A bajárattól balra elhúzható paraván mögött, ott kuksolt az apró, ablaktalan fürdőszoba, melynek ventilátora folyton zümmögött, mintha csak ez biztosítaná az otthon álandó, ismerős hangját. A szegényes berendezés nem volt ócska, modern, letisztult formái épp kellően töltötték ki a teret. Egy ágy, egy tv, a Vicky ruháit rejtő gardrób szekrény, melynek tükrös ajtaja most is résnyire nyitva volt, és egy éjjeli szekrény, lámpával, az esti olvasáshoz. Mióta tanulni kezdett, gyakran éjszakába nyúlóan égett az erős fénykört rajzoló kis szerkezet, amely még a legsötétebb sarkokat is megvilágította. A nő biztonságban érezte itt magát, sokkal inkább, mint eddig bárhol. New York-ban, Los Angeles- ben és Seattle-ben nagy volt a zűrzavar, a pezsgés, az élet minden szegmensében, de ez a nyugalom, valahogy sokkal megnyerőbb volt számára, jót tett a lelkének. Az ágyra dobta fél oldalt vállára akasztott táskáját, magassarkú cipőjét lerúgta, majd az ágy alá süllyesztette. Sóhajtott egyet. Mindig fellélegzett, amikor végre befejeződött egy nap. Ma péntek volt, holnap órái lesznek, hisz mikor máskor járhatott volna be, mint hétvégén. A vasárnap volt az egyetlen olyan nap, amikor az tehetett, amit csak akart. Olyankor mindig sokáig aludt, reggel, még kócosan, egy csésze forró kávéval kiült a ház közös teraszára és figyelte a gyér hétvégi forgalmat, a kutyát sétáltató hölgyeket és urakat és a gyerek zsivallyal kísért családok útját. Éppen csak egy kicsit irígyelte őket, de nem annyira, hogy ne csaljanak mosolyt az arcára. Nem kívánkozott közéjük tartozni,valahogy, mindig is másnak érezte magát. Az ágy szélére ült, hosszú hajából kihúzta az azt összefogó gumit, majd mindkét kezét felemelve finoman szétborzolta egyenes tincseit. Urrá lett rajta a fáradság, még így is, hogy a szíve egyre közelebb dobogott a torkához, ezért hátradőlt. Lábujjai egyetlen centire kerültek a padlótol és mély lélegzetvételekkel nyugtatva magát a plafont bámulta. Fehér volt, akárcsak a kis lakás minden fala. "Kellene ide egy kis szín" - gondolta, mielőtt elszunnyadt.
Néhány perccel 8 után ébredt és hitetlenkedve látta, hogy majdnem 2 órát aludt. Azonnal kiugrott az ágyból és gondolkodás nélkül ledobta magáról a ruháit, majd a zuhanyzó felé vette az irányt. Néhány perccel később már törölközőbe csavarva húzta el a zajosan nyikorgó harmonika ajtót, hogy a kiáradó gőzzel együtt ő is elhagyja a fürdőszobát. Szájából egy fogkefe nyele lógott ki míg megfelelő öltözet után kutakodott, egyszer- egyszer azért letörölte az ajkai szélére lecsurranó krémes pasztát vigyázva, nehogy összemaszatoljon valamit. Még így is, hogy összeszedte minden erejét és gyorsaságát, majdnem háromnegyed kilencet mutatott az óra, amikor rohanva elhagyta a tömbház utolsó lépcsőfokát.
"Elkésem. El fogok késni. " - ez nem aggodalom volt, csupán tény megállapítás. A vendéglő ugyan közel volt, busszal mindösszesen 3 megálló, ám a következő busz, csak 15 perc múlva indult. A jó képű idegennel megbeszélt találka időpontja 21:00 és az órára pillantva Victoria pontosan tudta, hogy el fog késni. Talán, ha futna. Akkor is késne, de mégsem annyit és ziláltságát még mindig könnyebb kimagyarázni, mint egy fél órás késést, ha egyáltalán ott találná még a férfit.
Victoria döntött és ebben a percben semminek sem örült jobban, mint annak, hogy nem egy elegáns étterembe készült és hogy kényelmetlen magassarkú cipői helyett, egy laza és mindenképpen futó barátabb tornacipőt viselt a lábán. A táskájába nyúlt, előkapott egy fekete szilikont és alig tartó csomóba fogta olyan gondosan beállított haját. Összehúzta dzsekije cipzárját és átrohant az úton. A kivilágított útcákon könnyű volt haladni, de a második sarok után a lány meglepődve vette észre, hogy úgy tűnik, mégis rossz irányba tart. A másodpercek pergése egyre nagyobb pánikkal töltötte el. Szeretett volna jó benyomást kelteni, szeretett volna, végre újra, valaki párja lenni, valaki szerelme, vágyott rá, hogy megfogják a kezét, hogy mélyen a szemébe nézzenek, hogy csókokkal hintsék körbe, és igen, akart vasárnaponként gyerekekkel körbevéve sétálni a parkban.
Victoria a pánik hatása alatt megtört, sírni kezdett és mielőtt az utolsó könnycseppje lepergett volna, egy autó fényszórója világította meg nedves arcát. Sem Ő, sem az autós nem volt elég gyors és a lány darabokra tört teste a levegőbe repült. Csontjainak ropogása, akár egy ágyú dörrenése, úgy hatott a halhatatlan fül számára.
Christopher nem volt messze, tisztes távolból követte a lányt, eleinte még kicsit szórakoztatta is, hogy milyen izgatott kiválasztottja és ez az izgalom tompította saját feszültségét. Most már nem csak a rettentő zajt hallotta, de Victória édes aromája, amely tüzes koktélként terítette be az úttestet is egyre erősebben lengte be az étert. A férfiban ismét fellángolt az éhség, akárcsak délelőtt amikor találkoztak, ám most könnyedén legyűrte, sokkal jobban érdekelte, él e még a lány. Victoria sípolva próbálta magához venni az életet biztosító levegőt, füleiből, ajkai széléről és orrnyílásaiból dőlt a vér. Szemei amelyeket már csak résnyire bírt nyitva tartani vörösek voltak, akárcsak a blúza, amely a baleset előtt hófehéren szikrázott a lámpák esti fényében.
Christopher most mellé térdelt. Az utca megtelt zajjal, fékező járművek, az ember tömeg értetlenkedő hangjai, a mentők távoli vinnyogása. Megmozdította a lányt, de az mit sem tudva magáról csak a semmit bámulta. Újabb, ám sokkalta reszelősebb, lassabb, nehezebb levegővétel következett.
- Meg fog halni - suttogta Christopher McNeil és tudta ha ez bekövetkezik, élete végéig keserű lesz és Ő maga is halott, ott legbelül, de magányosan járja majd a világot, míg az évszázadok magukba nem szippantják, vagy míg rá nem jön, hogyan olthatja ki saját életét.
- Sajnálom - folytatta. - Annyira sajnálom. Talán nem ezt az életet választanád, talán örökre meggyűlölsz majd, de képtelen vagyok olyan világban tovább létezni, amelynek Te nem vagy a részese, ezért bocsáss meg, de meg kell tennem! - lehajolt, magához vonta a már alighogy élő testet és még a figyelő szemek számára is láthatatlanul, de belemélyesztette hegyes szemfogait a langyos húsba. Alighogy kortyolt párat, nem táplálkozni akart, csupán halhatatlanná tenni védencét. Nyála, amely immár ott keringet Victoria ereiben, előbb megöli a lányt, majd visszahozza az életbe, hogy örökre kárhozottként, emberi vérre utalva éljen.
A lány, aki egy utolsó sóhajjal, most mosollyal az arcán elbúcsúzott az élettől visszahanyatlott a betonra egy a saját vérével megtelt kátyú mellé. A férfi megtörölte ajkait, majd hideg kezét szerelme homlokára tapasztva megesküdött neki, hogy hamarosan látni fogják egymást.
- Soha nem hagylak magadra - dúdolta a fülébe és mielőtt a sarkon befordult volna az első szirénázó autó, elengedte a lányt, majd emberfeletti sebességét kihasználva eltűnt a tömegben.
A párizsi temető egy névtelen sírokkal telített részén egy Victoria Duboa felírató kőtömb jelzi a valaha oly törékeny lányt és emberi életének végét. Minden szeptember 15.-én egy sármos férfi és egy gyönyörű nő ellátogatnak a sírhalomhoz, hogy virágokkal szórják be annak minden négyzetcentijét. A csendes szerelmeseket halk suttogás kíséri, a párizsi útcák szóbeszéde, amelyben csak úgy emlegetik őket, couple immortel amouerux, a halhatatlan szerelmespár, akik kézenfogva járják az éjszakákat és vérben fürödve köszöntik a hajnalt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése